A büszke budaiak, akiknek a pápa sem volt szent

A magyar nemesség köztudomásúlag a harmadik a világon az önérzet-örökranglistán (a második legönérzetesebb a reggeli csúcsforgalomban kisadag csirkefarhátért banyatankkal útra kelt kisnyugdíjas, a valaha volt legönérzetesebbek pedig azok az otthonszülés-párti batikoltruhás-hordozókendős kismamák, akik minden jó ízlésnek fittyet hányva a legindokolatlanabb esetekben is egy maníros nőgyógyász visszataszító elszántságával pocaklakóznak). Eb ura fakó, Ugocsa non coronat – hogy csak két ékes példáját említsem ennek, ahogy tette Ady Endre is, csak sokkal minimalistább stílusban.

Előbbi mondás 1707-ből, utóbbi – amely szerint a történelmi Magyarország legkisebb vármegyéje juszt is nemet mond valamire, amire mindenki más igent – feltehetően a 16. századból származik (de a legenda egy változata szerint a 18. századból). Valójában azonban már sokkal korábban, az 1300-as évek legelején, az Árpád-ház kihalása utáni trónutódlási harcok idején megmutatta a magyar nemesség, méghozzá magának a pápának, hogy ki az úr a házban. Mármint az egyházban. Vagy legalábbis megpróbálta megmutatni.

Az Árpád-ház férfiágon ugyebár 1301 januárjában, III. Andrással halt ki. Egy uralkodói dinasztia kihalásakor a trónutódlás jellemzően még egy szilárd berendezkedésű, konszolidált országban is okoz problémákat, a 14. század eleji Magyarországon viszont zavarosabb volt a helyzet, mint amikor Gyurcsány Ferenc egy testcsellel beelőzi Szanyi Tibort, hogy megmutassa Schiffer Andrásnak, milyen a modern baloldal. A magyar köz- és főnemesség nagy része Prága felé kacsintgatott, II. Vencel cseh és lengyel király tizenegy éves fiát, a kis Vencelt ültették volna a magyar trónra, abból a jól felfogott és hosszú távra tervező, az ország sorsát szem előtt tartó stratégiai érdekből, hogy minél gyengébb a központi hatalom, annál könnyebben lehet kiskirálykodni (ahogy ezt most ismerjük, annál többet lehet lopni).

Aki nem ismerte, azt is megkoronázta

A magyar trónra azonban a nápolyi Anjouk is pályáztak, akik – a délvidéki urak támogatását élvezve – a kis Vencelnél jóval nagyobb élettapasztalattal rendelkező, már tizenhárom éves Károly Róbertet szánták uralkodónak. Be is indult a koronázási versenyfutás, még tavasszal megkoronázta az esztergomi érsek Esztergomban Károly Róbertet, augusztusban Fehérváron a kalocsai érsek Vencelt. Előbbivel az volt a baj, hogy nem a Szent István-i koronával és nem a fehérvári bazilikában történt, utóbbival meg az, hogy nem az esztergomi érsek koronázott.

A dologba innentől kezdve formálisan is belefolyhatott Vatikán, és bele is folyt. VIII. Bonifác pápa több levélben is szóvá tette, hogy a kalocsai érseknek nincs királykoronázási joga, csak az esztergominak, így az egyház Károly Róbertet ismeri el legitim uralkodónak (a sziklaszilárd elvi alapokon álló döntést nyilván nem befolyásolta, hogy a pápa, bár formálisan semleges volt, valójában köztudottan Anjou-párti volt). Nem csoda, hogy nem is érte be ennyivel, hanem Magyarországra küldte pápai követként (legátus) az akkor már több mint hatvanéves Niccolò Boccasini bíborost, aki a Vatikán nagy tapasztalattal rendelkező, sikeres diplomatája volt (és aki később XI. Benedek néven pápa lett).

A legátus azonban, aki például a franciák pápa elleni támadását ügyesen hárította el, a magyarokkal nem tudott mit kezdeni. Noha kifejezetten azzal a vatikáni céllal érkezett Budára – ahol akkor Vencelnek volt székhelye –, hogy Károly Róbertet trónra segítse, csak részsikerei voltak. Azt el tudta érni, hogy a főpapok többsége az Anjouk jelöltje mellé álljon, azonban Budán megbukott: a magyar nemesek és polgárok többsége Vencelt fogadta el királynak, és szembeszegültek vele, így közvetve Vatikánnal is.

A magyarok imáitól ments meg, Uram, minket!

„Amikor látta [Boccasini], hogy semmit sem érhet el, visszatért a pápai udvarba (...) Amikor visszautazott, valamiért interdiktum alatt hagyta Buda városának polgárait. A szerzetesek és a plébánosok szigorúan megtartották az interdiktumot, de voltak álpapok és hitszegők, akik a népnek nyilvánosan istentiszteletet tartottak, és kiszolgáltatták az egyházi szentségeket a nyilvánosan tilalom alá vetetteknek. Sőt (...) összehívták a népet, és gyertyát gyújtva hangos szóval kihirdették, hogy a pápát, Krisztus helytartóját, Hungaria összes érsekeit, püspökeit meg szerzeteseit egyetemlegesen kiközösítettnek nyilvánítják” – írja a történtekről a Képes Krónika (Bellus Ibolya fordításában).

Hogy mi történt? Két kifejezést kell ehhez megérteni, de aki nem igényel bővebb magyarázatot, annak itt egy rövid sporthasonlat: olyan ez, mint amikor jégkorongban egy játékost kétperces kiállítással büntetnének, erre az közli a játékvezetővel, hogy nem fogadja el az ítéletét, mert őt a játékvezetői karból, sőt, az egész hokis közösségből kizártnak tekinti.

Nem volt isten, hogy meggyógyítson

És akkor most hosszabban: a pápai legátus által kimondott interdiktum egyfajta egyházi tilalom volt. Ez azt jelentette, hogy a katolikus híveket – és ne feledjük el: 1302-ben vagyunk, tehát lényegében minden budai polgárt és nemest – meghatározatlan időre eltiltották bizonyos egyházi szertartásoktól és javaktól. Ez elsőre nem tűnik súlyosnak, de gondoljunk csak bele: szó nem volt még polgári szertartásokról – tehát a mindennapi élet legalapvetőbb eseményeit, például az első áldozást, a keresztelést, a házasságkötést, az utolsó kenet feladását, a temetést is tilthatta ez az interdiktum (pontos felsorolás nem maradt fenn arról, hogy ezek mindegyikére vagy csak bizonyos szertartásokra terjedt ki a legátus tiltása).

És erre mit mondtak a vérmesebb budai polgárok és nemesek? Mint láthatjuk, a többségük nem riadt meg, mint a Semjén Zsolt célkeresztjébe tévedt szalonkák, hogy amíg nem Károly, hanem Vencel a király, addig lényegében leáll az élet. Hanem a maguk különös módján visszavágtak: egyfelől elűzték a tilalmat betartó papokat, másfelől úgy döntöttek, hogy magát a pápát és a vele lojális magyarországi papságot – márpedig az egyházi intézményrendszer felépítése és a pápai követ munkája nyomán a papok többsége ilyen volt – kiközösítik, vagyis lényegében kizárják az egyházi közösségből.

Ez az excommunicatio nem egyenlő az egyházból kizárással, hanem ez egy úgynevezett gyógyító büntetés, ami a megjavulást szolgálja. A gyakorlatban pedig azt jelentette, hogy a kiközösített átmenetileg nem jogosult a szentségek elfogadására és egyházi hivatalok elfoglalására (amíg a kiközösítést kimondó a verdiktet vissza nem vonja). Vagyis azt üzenték a pápának, hogy az egyházi tiltás alól feloldottnak tekintik magukat, mert szerintük olyan egyházi bűnt követett el a pápa és a tiltását betartó papok, ami miatt szerintük nincs is joga pápának lennie.

Így akarod ezt végigcsinálni?

Ha óvodában lennénk, most jött volna az, hogy erre Bonifác visszaszól, hogy „nekem meg mindig eggyel több”, de nem az jött. Ehelyett előbb pápai bíróság elé idézte Károlyt és Vencelt – illetve nyilván a mögöttük álló erőket –, majd bullát adott ki arról, hogy a magyar trón nem választással, hanem öröklődéssel tölthető be, és a jogos örökös Károly Róbert (mivel egy nagymama révén dédunokája volt az Árpád-házi V. Istvánnak, aki 1270-1272 között uralkodott).

A pápa elszántságának hatására a Vencel mellett kitartó utolsó főpapok – köztük a krakkói püspök is – az Anjouk pártjára állt, de legalább ilyen fontos volt az, hogy 1304-re a Habsburgokat már zavarta Vencelék magyar trónnal járó várható megerősödése, így szintén szembefordultak velük. Ezután már csak négy év kellett, és Károly Róbert trónra is léphetett.

Hogy a későbbi XI. Benedek interdiktumát és a válaszul kimondott kiközösítést mikor oldották fel, azt nem tudni. Azt viszont igen, hogy a magyar főurak többsége által kezdetben elutasított, a külföldi erők nyomására ránk erőltetett Anjou-dinasztia a 14. században a Magyar Királyság megerősödésének időszakát hozta el.

(A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.)