Madárszaros szigetet bárki elfoglalhat

A guanó vagy ismertebb nevén madárszar kiváló tápanyagforrás, ezért sokáig előszeretettel használták a termőföldek trágyázására. Peru már az 1800-as évek közepétől madárszar-nagyhatalomnak számított, az éppen függetlenedő ország virágzó bizniszt húzott rá az akkoriban felfedezett guanószigetekre.

Nem csoda, hogy másnak is fájt a foga az értékes ürülékre. Madárszar-rovatunkban korábban már írtunk a guanóháborúról, amely éppen emiatt tört ki az egykori gyarmatosító spanyolok és a szomszédos dél-amerikai országokkal megtámogatott Peru között.

A madárszariparból azonban az Egyesült Államok se akart kimaradni. Mire azonban észbe kaptak, a britek már monopolhelyzetbe kerültek a dél-amerikai guanólelőhelyekről származó fehér arany kereskedelmében. Az amerikai farmerek szívesen kitermelték volna a maguk madárszarkészletét, de ehhez meg az ország adottságai nem voltak megfelelőek.

Mi lehetne alkalmasabb az értékes nyersanyag összegyűjtésére, mint egy kellemesen forró klímájú, nyugodt kis lakatlan sziget, amelyet háborítatlanul szarhatnak tele a megpihenő madarak? És mit tehet egy felelős honatya, ha se a termelésben, se a kereskedelemben nem talál helyet a piacon, de nem akar kimaradni a kor nagy üzletéből? Hát hoz egy törvényt, amely szerint bárki elfoglalhatja a gazdátlan guanószigeteket, ha becsületesen kitermeli az ott talált javakat.

Az élelmes törvényalkotó William H. Seward szenátor volt, az ő javaslata alapján fogadta el a szenátus 1856. augusztus 18-án a Guanó-szigetek törvényt. Eszerint

• amelyik amerikai állampolgár madárszaros szigetet talál, az ország nevében bejelentheti az igényét a területre,
• persze csak akkor, ha lakatlan, és még semmilyen másik állam joghatósága alá nem tartozik,
• ilyenkor se automatikus a dolog, az elnök jóváhagyására is szükség van.

Ha viszont mindez stimmel, a büszke felfedező exkluzív jogot kaphat arra, hogy a szigetre költözzön, már ha ezt azért tenné, hogy begyűjtse a kiszáradt ürüléket, és eladja az Egyesült Államoknak. Persze a kormány résen volt, és számára jutányos hatósági árat is szabott a guanókereskedelemnek.

A guanótörvény végül több mint száz kisebb-nagyobb szigetet hajtott az USA fennhatósága alá, köztük olyat is, amely később fontos légi bázisnak bizonyult a második világháborúban.

A legjobb persze az az egész történetben, hogy a törvény még mindig érvényben van, vagyis elméletileg akár ma is bejelentkezhetne bárki egy-egy új szigetért, bár mostanában már jóval nehezebb szabad prédát találni.

Legutóbb 1996-ban akart egy jogtudatos állampolgár ilyen módon szigethez jutni. A kiszemelt Navassa egyszer már elkelt ugyanilyen jogcímen, de később a szarkitermelő cég kivonult róla, aztán a kormány építtetett rá világítótornyot, végül azonban újra elhagyatottá vált.

Egy Bill Warren nevű pasadenai lakos csapott volna le rá, hogy meglovagolhassa a biodivat miatt újra népszerűvé váló guanóbizniszt. Eleinte nem foglalkoztak vele, erre beperelte az államot, mondván, hogy a késlekedés máris 50 millió dolláros bevételkiesés jelentett neki. Végül 2000-ben utasították el végleg a kérelmét, mert a bíróság szerint a világítótornyos projekttel az állam már közvetlenül a maga tulajdonába vonta a szigetet. Szar ügy.