Az ember, aki Amerika császárává nevezte ki magát, és tömegek imádták érte

Az angliai születésű Joshua Norton élete első felét dél-afrikai telepesként töltötte, a szülei halála után költözött Amerikába. Eleinte üzletemberként próbálkozott, amihez szép kezdőtőkét jelentett a mai árfolyamon több mint egymillió dolláros öröksége. Ezt az ingatlanpiacon sikerült is megtöbbszöröznie, de aztán pár rossz befektetéssel hamar lenullázta magát: úgy gondolta, hogy jó ötlet egy egész teherhajónyi perui rizst felvásárolni, amikor egy kínai éhínség miatt szünetelt a távol-keleti rizsexport. Pedig nem volt jó ötlet, mert az olcsó perui rizs hamarosan elárasztotta a piacot, és ahelyett, hogy Norton nagyot kaszált volna, a saját vagyonát sikerült elkaszálnia. Próbálta kiperelni magát az elhamarkodottan megkötött rizsszerződésből, de több éves huzavona után vesztett, csődöt jelentett, és a tehetős vállalkozóból munkásszállón tengődő földönfutó lett.

Mit tehet az ember, ha mindenét elvesztette, és a helyzete kilátástalan? Mit, mit, hát kinevezi magát az Egyesült Államok császárává! Norton a saját helyzetét az amerikai jogi és politikai rendszer csődjének tekintette, ezért 1859. szeptember 17-én úgy döntött, a saját kezébe veszi a problémát:

Az Egyesült Államok polgárai nagy többségének ellentmondást nem tűrő kérésére és kívánságára én, Joshua Norton [...] az Egyesült Államok császárának nyilvánítom és ekként hirdetem ki magam

– írta a nem éppen szégyenlős Norton a San Franciscó-i lapoknak szétküldött levelében, amelyben egyúttal össze is hívta az államok képviselőit, hogy törvénymódosításokkal javítsanak az ország helyzetén.

Császármorzsák

Néhány lap meg persze lehozta a levelet, nyilván poénból, de ez nem gátolta meg Nortont, hogy megkezdje az uralkodását. Sőt, később a Mexikó Védelmezőjét is hozzácsapta a címéhez. Ha az ő szemszögéből nézzük, ezután valóban logikus lépésnek tűnhetett, hogy mivel úgyis ő az uralkodó, nincs már szükség holmi törvényhozó szervre, ezért októberben rendeletben oszlatta fel a Kongresszust. Mivel az csak nem akart feloszlani, egy következő rendeletben a hadsereg parancsnokát utasította a "magukat a Nemzeti Kongresszusnak nevező" rakoncátlankodók helyretételére.

Valahol igazán csodálatra méltó, hogy Nortont egyáltalán nem ingatta meg, hogy semmilyen hivatalos szerv ingerküszöbét nem ütötték meg a császári parancsai. Jöttek is a további rendeletek sorban:

• 1860-ban feloszlatta a köztársaságot és megtiltotta a korábbi Kongresszus tagjainak gyülekezését.
• 1862-ben a katolikus és protestáns egyházat is utasította, hogy szenteljék császárrá.
• 1869-ben, a politikai árokásást enyhítendő, eltörölte a Demokrata és a Republikánus Pártot.
• 1872-ben elrendelte, hogy aki a tiszteletlen Frisco becenévvel illeti az otthonául választott San Franciscót, 25 dolláros bírságot kell fizetnie. (Bár vitatott, hogy ezt a rendeletet valóban ő írta-e.)

Szintén 1872-ben született az a rendelete, amely jó néhány évtizeddel a halála után kivételesen tényleg megvalósult, bár ennek semmi köze nem volt se hozzá, se a rendelethez. Norton császár ugyanis hidat akart emeltetni San Francisco és Oakland közé, ami 56 évvel a halála után, 1936-ban meg is valósult: ekkor adták át a San Francisco-Oakland Bay hidat, amely két részből áll, és az északi fele a 2013-as felújítása óta a világ legszélesebb hídja. Máig újra és újra felmerül, hogy a hidat Norton Császár híddá nevezzék át, de az erre irányuló kezdeményezések eddig mindig elbuktak. A támogatók éppen azt tervezik, hogy 2018-ban, Norton születésének 200. évfordulóján állami népszavazást szerveznek a kérdésben.

Norton, a mi urunk

Mi következne logikusan Norton császár történetében? Hát hogy mindenki kiröhögi szegényt, és gyorsan feledésbe merül, hogy egyáltalán létezett. Rosszabb esetben megpróbálja megölni az elnököt, mint a magát Richárd királynak nevező Richard Lawrence. Ehhez képest San Francisco lakói széles körben tisztelték és szerették a fura uralkodót.

A császár, ha épp nem rendeletet írt, San Francisco utcáin tekintette meg a birodalom működését a helyi katonáktól kapott kék-arany egyenruhájában. A császár új ruhájához még egy pávatollal ékesített hódprémkalap is dukált. Sétapálcával vagy esernyővel a kezében rótta az utcákat, megvizsgálta az utak, közművek állapotát, szemügyre vette a rendőrök megjelenését, és minden érdeklődővel szívesen megosztotta császári gondolatait. Bár pénze még ekkoriban se volt, gyakran ebédelt a város legjobb éttermeiben, több hely még kis táblácskán is hirdette, hogy a császár jóváhagyásával működik, ami jó reklámnak bizonyult. De színielőadásokon vagy az operában is bérelt helye volt.

1867-ben egy rendőr mégiscsak letartóztatta Nortont, hogy az elmebaja kezeltetésére kötelezze. Ebből aztán akkora botrány lett, hogy még a helyi lapok is elítélték az esetet, és végül a rendőrfőnök nemcsak, hogy szabadon bocsátotta, de hivatalos bocsánatkérést is kiadott. ("Nem ölt, nem rabolt, nem fosztogatott, ami több, mint ami sok társáról elmondható" – írta a kapitány.) Norton pedig uralkodói nagyvonalúsággal császári kegyelemben részesítette a hibázó rendőrt. Azután minden rendőr tisztelgéssel köszöntötte az utcán.

A város azután is gondját viselte a szeretett császárnak. Mikor saját pénznemet vezetett be, azt városszerte elfogadták fizetőeszközként, és amikor az egyenruhája már kezdett igen kopottasan festeni, a városvezetés újat ajándékozott neki. (Meg is kapták érte a maguk császári kitüntetését.) Nem mondhatni azt sem, hogy az uralma teljesen észrevétlen maradt volna San Franciscón kívül. Az 1870-es országos népszámlálás szerint "foglalkozása: császár" – bár ugyanitt az is szerepel, hogy őrült.

A király halott

Az alakját övező tiszteletnek köszönhetően Norton olykor valóban képes volt hatást gyakorolni a város életére. Az akkoriban fellángoló kínaiellenesség hevében például egyszer felkelők támadtak meg kínaiakat, de Norton a két csoport közé állt, és addig ismételgette a Miatyánkot, amíg a zavargást erőszak nélkül elpárolgott.

Nem csoda, hogy már életében kisebb legenda vált belőle. Olyan történetek terjedtek róla, hogy valójában III. Napóleon fia, vagy hogy feleségül akarja venni Viktória királynőt. Gyakorivá vált a császári rendeletek hamisítása is – feltehetően nem egyszer maguk az újságok szerkesztői kreáltak álcsászári álrendeleteket.

Norton császár uralma 1880-ban ért véget, amikor összeesett az utcán, és hiába sietett a segítségére azonnal egy rendőr, már nem tudta megmenteni. Másnap a San Francisco Chronicle címlapon számolt be a haláláról:

A bűzlő járdán, egy esőtől csöpögő, holdtalan éjszakán, I. Norton, Isten kegyelméből az Egyesült Államok Császára és Mexikó Védelmezője, elhagyta ezt az életet.

– írták a "Le Roi est Mort" ("a király halott") cím alatt, bármiféle gúnytól mentes hangvételben.

A temetést San Francisco állta, és az akkor 230 ezres városban tízezres tömeg búcsúztatta. Ha igazi császár nem is volt, de első osztályú és igen megbecsült udvari bolondként vonult be a történelembe.