Egész nap szopogatták a radioaktív festéket, aztán meghaltak

Radium Girls – úgy hangzik, mint egy női popzenekar, de az igazság ennél szomorúbb és sokkal szörnyűbb. A sajtóban közölt cikkekben a Girls azért került a nevükbe, mert fiatalok voltak. A Radium pedig azért, mert sugárzó rádiummal dolgoztak, és mindannyian emiatt lelték korai halálukat.

A XX. század első felében forgalmazott radioaktív egészségügyi termékekről és kozmetikumokról korábban már írtunk. Ezek azért létezhettek, mert a sugárzó elemek felfedezése után az emberiség évekig nem volt teljesen tisztában azzal, hogy milyen veszélyesek lehetnek a felhasználásukkal készült anyagok – vagy legalábbis kevesen. A Rádiumlányok története azért is szív- és gyomorszorító, mert miközben nap mint nap ki voltak téve egy gyilkos szernek, feletteseik közül sokan pontosan tudták, hogy a lányok az életüket kockáztatják.

A rádium annyira sugárzik, hogy világít a sötétben, és más anyagokat is világításra késztet – ezt a tulajdonságát használta ki több vállalkozó is az 1920-as években. Kisebb használati tárgyakat gyártottak, amiket rádiumos festés borított, és ezért a sötétben is lehetett látni őket; leggyakrabban órák számlapjait kezelték így, hogy sötétben is meg lehessen nézni, mennyi az idő. A két legnagyobb gyártó a Radium Dial Company és az United States Radium Corporation volt. Az előbbi Luna néven fejlesztett rádium- és foszfortartalmú festéket, és az illinois-i Ottawában rendezett be gyárat, ahol munkások festettek óraszámlapokat. Az U. S. Radium Corporation is kidolgozott egy saját, rádium- és cink-szulfid-tartalmú festéket Undark néven, de nagypályásabb volt, mint riválisa: a rádiumkitermelés bizniszébe is beszállt, és szerződése volt a hadsereggel – így nagy tételben kapott rendelést világító órákra, amiknek számlapjait a New Jersey-i Orange-ban található gyárában festették.

Mivel a számlapfestés könnyű, de pepecs munka volt, a korszellemnek megfelelően nőket alkalmaztak erre a feladatra, többnyire fiatal lányokat. Teveszőr ecsettel vitték fel a radioaktív festéket a számlapra, de az ecset hamar kócos lett, ezért főnökeik arra bátorították a lányokat, hogy

A gyártás vezetői azt mondták a lányoknak, a világító festék az egészségre teljesen ártalmatlan, és az sem baj, ha esetleg kicsit lenyelnek belőle. („Legfeljebb kicsit kipirul az arcocskátok” – fogalmazott egyikük az egyik lány visszaemlékezése szerint.) A munkásnőknek tetszett a világító festék, ezért néha műszakon kívül kicsit még játszottak vele: befestették egymás száját, körmét, arcát. Azok a tudósok és mérnökök viszont, akik ismerték már ekkor a rádium tulajdonságait, csak kesztyűben vagy fogóval, ólomlemezek védelmében dolgoztak az anyaggal. Így történt ez a U. S. Radium Corporationnél is, tehát a vezetők tudatában voltak annak, hogy a rádium káros az egészségre – mégis elhallgatták a lányok elől.

Peg Looney a Radium Dial Company 1922-es megnyitása óta a cégnél dolgozott, és ő volt az egyik első Rádiumlány, aki munkája áldozata lett. Miután egyik fogát ki kellett húzni, sosem gyógyult be a helye, és hamarosan a lány mozgása is egyre nehezebb lett, egy idő után már járni sem tudott. 1929-ben halt meg, 24 évesen, miután hat évig festette a számlapokat.  Akkor már bevett gyakorlat volt, hogy a rádiumos festékkel dolgozókat munkaadóik rendszeres orvosi vizsgálatokra rendelték. Így tudhatták, hogy a rádium kezd felhalmozódni a munkások szervezetében, beépül a csontjaikba és változatos, súlyos betegségeket okoz: vérszegénységet, csontvelősorvadást, az állkapocs elhalását (a tünet neve azóta is „radium jaw”, azaz rádiumállkapocs), és persze rákot. A vizsgálatok része volt a röntgen is, és a röntgensugárzás valószínűleg csak rontott a nők állapotán. A vizsgálatok eredményét a vállalatok általában eltitkolták a nők elől, illetve a cégekkel összejátszó orvosok sokszor más betegséget jelöltek meg a tünetek okaként – gyakran szifiliszt, amivel meg is szégyenítették szerencsétlen nőket.

A médiát először 1928-ban borzolta fel komolyabban a jelenség: a U. S. Radium Corporation orange-i gyárának öt munkásnője beperelte a vállalatot. Ez akkoriban nagyon szokatlan – mondhatni, egyedülálló – tett volt, de Quinta McDonaldnak, Katherine Schaubnak, Grace Fryernek, Albina Larice-nek és Edna Hussmannek nem volt már vesztenivalója: mindannyian a rádiumos festék okozta súlyos betegségekben szenvedtek. Ugyanebben az évben halt meg dr. Sabin Arnold von Sochocky, az U. S. Radium Corporation egyik alapítója és az Undark kifejlesztője, csontvelő-elégtelenség okozta betegség következtében.

A cég vezetősége az öt nő perében a halogatást választotta; arra játszottak, hogy a nők meghalnak, mielőtt a per véget érhet. A közvélemény nyomására azonban ez nem így történt: az öt nő tanúskodott annak ellenére, hogy minden mozdulat fájt nekik, és olyan gyengék voltak, hogy többen a kezüket nem bírták felemelni az eskütételnél. 1928 végén a felek megegyeztek: a nők fejenként 10 ezer dollár kártérítést és évi 600 dollár nyugdíjat kaptak (ez mai értéken nagyjából 138 ezer és 8300 dollárnak, vagyis 38 millió, illetve 2,2 millió forintnak felel meg) és költségtérítést minden orvosi ellátásra. Pár éven belül mind az öten meghaltak.

A U. S. Radium Corporation körüli felhajtásra a Radium Dial Company gyorsan reagált egy közleménnyel biztosítva dolgozóit, hogy az ő festékük ártalmatlan, mert csak „tiszta rádiumot” használtak az előállításakor, így nem kell félni az „úgynevezett rádiummérgezéstől”. Ezt legalább 14 alkalmazott (vagy korábbi alkalmazott) nem hitte el, és ők is pert fontolgattak. Az előkészületek 1934-ben kezdődtek meg, de nehezen haladt a dolog, részben az igazságszolgáltatás lassú működése miatt, részben azért, mert a beteg nők nehezen találtak megfelelő jogi védelmet. A sajtón mindenesetre nem múlt a dolog; a lapok nagy figyelemmel követték az ügyet, a perre készülő nőket úgy nevezve, hogy az élőhalottak társasága. A meghallgatások végül csak 1938 elején kezdődtek meg, és csak Catherine Donohue ügyében – de nem voltak már sokkal többen, addigra a 14-ből kilenc nő meghalt.

Donohue még 1931-ben szembesült azzal, hogy súlyos beteg, miután mozgásszervi panaszai egyre rosszabbodtak. A vállalat nemsokára megvált tőle, és megkezdődött a nő lassú, fájdalmas haldoklása. Több fogát is elvesztette, sorvadó állkapcsa több darabkája is kifordult a szájából. A perben ezeket a bizonyítékként is bemutatták, de több más drámai pillanat is volt a tárgyaláson. Például amikor Donohue elmondta, hogy

Vagy amikor egy korábbi alkalmazott, Charlotte Purcell tanúskodott, aki csupán másfél évig dolgozott a cégnek, de ez elég volt ahhoz, hogy egy karját teljesen amputálni kelljen. Vagy amikor egy orvosnak eskü alatt kellett közölnie, hogy Donohue halálos beteg. Vagy amikor a nő állapota olyan rosszra fordult, hogy folyton összeesett, ezért külön engedéllyel a lakásán, a halálos ágya mellett folytatódott a meghallgatása.

A bíróság végül 4755 dollár kártérítést és évi 277 dollár nyugdíjat állapított meg. Az ítéletet 1938. június 6-án hagyták jóvá. Catherine Donohue másfél hónappal később halt meg, 35 éves volt. Az eredeti 14 nőből mást nem kompenzált a cég, de egy újabb perben nyolc másik nőnek 1939 októberében ítéltek kártérítést. Azt viszont nem lehet pontosan megállapítani, hogy mennyi Rádiumlány betegedett vagy halt meg. A becslések szerint a Radium Dial Company nagyjából ezer, az U. S. Radium Corporation négyezer nőt foglalkoztatott fennállása során. Közülük valószínűleg több százan szenvedtek életük során sugárbetegségtől, és az anyák állapota sok esetben a gyerekeikre is hatással volt: Donohue fia például még gyerekkorában leukémiában halt meg, lánya pedig fejlődési problémákkal küszködött.

Rádiumtartalmú festéket még az 1960-as évekig használtak, de a munkások egy, a Rádiumlányok pere után született 1933-as szabályozásnak köszönhetően már védőruházatot kaptak.

A rádium felezési ideje 1600 év. A Rádiumlányok maradványai ma is erősen radioaktívak, talán még most is derengenek a koporsóikban.