A Földnek is volt gyűrűje, mint a Szaturnusznak

A hidegháború éveiben az amerikaiak és a szovjetek egészen súlyosan őrült terveket dolgoztak ki, hogy megfélemlítsék a másikat, illetve demonstrálják a világnak, hogy ők az erősebbek. Több ilyenről volt már szó a Ma is tanultunk valamit rovatban, írtunk az amerikai tervről, hogy atombombát dobjanak a Holdra, a tyúkhajtású nukleáris taposóaknáról, vagy a Repülő Pajszerről, amit senki nem mert megépíteni. A mai témánk annyiban különbözik ezektől, hogy meg is valósították: az amerikaiak csináltak egy gyűrűt a Földnek, olyasmit mint a Szaturnuszé. Pár napig szabad szemmel is látható volt, ha az ember tudta, mit keressen az égen, távcsővel pedig hónapokig. A gyűrű pár évig létezett, mára teljesen elpusztult, a maradéka űrszemétként kering odafenn.

Na de mire volt jó az az amerikaiaknak, hogy gyűrűje van a Földnek?

A távközlési műholdak elterjedése előtt a hosszú távú elektronikus kommunikáció kulcsát a tenger alatti kábelek jelentették. Persze egy ilyen kábel tökéletes célpontot nyújt az ellenség szabotázsakcióinak, és az amerikaiak féltek is rendesen, hogy ha a szovjetek elvágnak pár kábelt, azzal teljesen megbénítják a kommunikációt a tengerentúli csapatok és a Pentagon között. Ilyenkor ugrott volna be pótmegoldásként a rádió, amivel elvileg tökéletesen lehet adást továbbítani az ionoszféráról visszapattintott rádiójelekkel. Csakhogy a gyakorlatban ez nagyon megbízhatatlan megoldás volt, kisebb napkitörések is súlyosan bele tudtak zavarni a működésébe.

Az ötvenes évek végén a híres MIT egyetem egyik kutatólaborjából jött a nagy ötlet: készítsünk a Föld körül rengeteg apró rézdarabból egy gyűrűt, ami antennaként működik, tökéletesen megoldja a rádiójelek továbbítását, és az oroszok sem tudják elrontani. Az ötletre a legmagasabb szinten bólintottak rá, így 1958-ban el is indult a megvalósítása Project West Ford név alatt.

A nagy tervhez 1,8 centi hosszú, 0,018 milliméter vastag (ez egy hajszál vastagságának nagyjából a negyede) réztűt gyártottak le, 480 millió darabot. Azért éppen ekkorákat, mert az 1,8 centis hossz éppen a fele volt a kommunikációban használt 8 Ghz-es rádióhullámok hullámhosszának, így ideális volt a rádiójelek továbbítására. Mivel a rézszálak nagyon vékonyak voltak, nagyon könnyűek is, a csaknem félmilliárd darabos teljes rakomány nagyjából húsz kilót nyomott, így aránylag könnyen ki lehetett szórni és pályára állítani a Föld körül egy önműködő űrjárművel. A dolog csak második nekifutásra jött össze, az első próbálkozás 1961-ben máig ismeretlen okok miatt kudarcba fúlt. Két év múlva már sikerült a művelet, annak ellenére, hogy akkor már a nemzetközi tudományos világ tiltakozása övezte az egész projektet, persze a leghangosabbak a szovjetek voltak, “Amerika bemocskolja a világűrt!” szalagcímmel jelent meg a Pravda nem sokkal a fellövés előtt.

Mindez hasztalan volt, a több százmillió apró rézdarab végül 3700 kilométeres magasságban összeállt egy 15 km széles és 30 km vastag gyűrűvé, ami áthaladt az Északi- és a Déli-sarkon is. A tesztek szerint tökéletesen működött is a gigaantenna, de ironikus módon ekkor már nemigen volt rá szükség - ugyanis mire kész lett, a távközlési műholdak technológiája addig fejlődött, hogy már telekommunikációs cégeknek is voltak ilyenjeik, nem hogy a hadseregnek. Tiszta szerencse, mert a tűk a világűrben elkezdtek szétszóródni, ami elég rosszat tett az adatátvitel minőségének. Májusban, az első tesztek még másodpercenként 20 ezer bites adatátviteli sebességet mutattak (1963-ban járunk, ez nagyjából a 30 évvel későbbi telefonos modemek sebessége!), de ez júniusra az ötödére zuhant. Július 2-án a kísérletet lelőtték, ekkor a gyűrűben a rézszálak átlagos távolsága egymástól 400 méter volt.

A gyűrű a létrehozói becslése szerint pár évig létezett, és a hetvenes évekre teljesen szétesett. A tűk nagy része visszahullott a Földre, és az egészen apró méretük miatt nem feltétlenül semmisültek meg a súrlódás hatására, hanem valahol az Északi-sarkvidéken lepotyogtak a felszínre. A kutatók számításai szerint átlagosan öt darab lehet belőlük négyzetkilométerenként a hóban odafenn északon. Egy részük pedig azóta is Föld körüli pályán, űrszemétként kering.