A krokodil nem öregszik, mégsem él örökké

Bár népszerűségi rátájuk különbözik, van valami közös a laposféregben, a homárban és az okkult legendák hősében, Saint-Germain grófban. Ők bizonyos értelemben mind halhatatlanok, ám Casanova alkimista mesterével szemben az állatvilág örök fiataljai mégsem élnek örökké. Így nem találkozhatunk Godzilla méretű krokodilokkal sem, hiába, hogy ők sem mutatják az öregedés jeleit.

A krokodilok, ha egy idő után nem is túl gyorsan, de folyamatosan növekednek életük végéig, miközben megőrzik vitalitásukat, nem gyengülnek el az izmaik és az érzékeik, és hintaszékben sem bóbiskolnak többet, mint ifjúként. Az életkorral együtt nem csökken az állatnak sem a mozgékonysága (szépen megtanulnak szörfözni is), sem a táplálékigénye. A nagymamákkal ellentétben ő egyre többet eszik, hullajtva részvétlen krokodilkönnyeit, de az előnyére mondható, hogy nem válogat: jöhet gyümölcs is, de ha úgy jön ki a lépés, a golflabdát sem utasítja vissza. Ennek persze megvannak a veszélyei is: ha a zarándokok túl sok kecskét dobálnak neki, túleheti magát és kipukkad, ami csak egy a számtalan rá leselkedő veszély közül: egy krokodil, ha túlságosan megijeszti a légikisasszonyt, lezuhanhat repülőstül, de akár egy 120 kilós könyvelő is ráeshet egy élesebb kanyarban.

Öreg krokodil nem vén krokodil

Ha azonban nem éri végzetes baleset, a krokodil egész szépen megnő. Bár az optikai trükkös fotóról elhíresült Krys, „a szavannák királyának” nyolcméteres hossza csak legendának tűnik, Lolong a Fülöp-szigetekről bizonyítottan elérte a tonnát, indiai fajtársa Guiness-rekorderként a hét métert, míg a fogságban élő Cassius (uszkve 1300 kiló) 112 évével a legidősebb ismert példány.

A legnagyobb krokodilok egyben a legöregebbek is általában, bár ebben van némi bizonytalanság. Krokodiléknál az életkor megállapítása nem egyszerű, leginkább a csontok és fogak „évgyűrűiből” próbálják megsaccolni az éveiket. Mindenesetre úgy tűnik, az átlag krokodil nagyjából hetven évig húzza, és mint láttuk, a legidősebbek sem matuzsálemi korúak. Hiába tehát a potenciális halhatatlanság, a szomorú valóságban ők is csak nagyjából addig élnek, mint mi, emberek.

Miért halnak meg mégis, ha állítólag nem öregednek?

Hát nagyjából azért, amiért az emberek is szoktak, mielőtt annyira elöregedett volna a társadalmunk. Járványok, harcok, sérülések – vagy éppen az éhhalál, ami az egyre nagyobb zabálhatnékú krokodilokat sem kerüli el. Sokáig a cipő- és retikülipar is keményen benne volt persze a mortalitásukban, a fogságban tartott példányoknál pedig a stresszfaktorral kell számolni. A civilizációs betegségektől a legnagyobb ma élő hüllők sem tudják függetleníteni magukat.

Egyelőre nem pontosan ismert a krokodilok alig-öregedésének a biológiai háttere, igaz, általában az öregedésé sem. Az látszik, hogy a hüllőknek van néhány olyan tulajdonságuk (tartós oxigénhiány elviselése, gyors felépülés, képesség az anyagcsere minimalizálására), melyek általában is összefüggést mutatnak a hosszú élettartammal az állatvilágban. A krokodilok ugyanis nincsenek egyedül.

Homár, hidra, néhány halféle, meg persze Keith Richards: többek között ők azok, akik biológiai értelemben halhatatlannak látszanak – és akkor még nem beszéltünk az olyan tényleg fura kreatúrákról, mint a Turritopsis dohrnii: ő az a folyamatosan megfiatalódó medúza, aki időről időre képes visszamenni fejlődésének korai polipfázisába.

Míg az öregedés tankönyvi tünetei elvileg elég egyértelműek – funkcionális hanyatlás, a növekedés megállása nagyjából a nemi érés után, később a nemzőképesség csökkenése, majd az évek előrehaladtával egyre valószínűbb halál –, ezek, illetve még néhány faj (itt találni róluk angolul egy BBC-válogatást) nem, vagy csak alig mutatja ennek a jeleit. Ezt mondjuk már csak azért sem mindig könnyű megállapítani, mert az ilyen dolgok megfigyelése jó esetben időigényes folyamat. Néhány éve még a teknősöket is az „elhanyagolható öregedés” jelenségével leírt fajok közé sorolták, most azonban már úgy gondolják, öregszenek ők, csak hát ebben is lassúak, mint minden másban.

Mind meghalunk?

Amíg a halandósági ráta az életkorral együtt nő a legtöbb fajnál (nagyobb eséllyel halunk meg 80 évesen, mint huszonévesként), a nem öregedő állatoknál ez nincs így, sőt, a sirályfélék közé tartozó cséreknél az idősebb példányoknak, a szelekcióval összefüggésben, egyenesen jobbak az életkilátásai, mint a fiataloknak. Náluk ez a sejtek szokatlanul jó védőképességével, közelebbről a minden kromoszóma végén meglévő telomerekkel függ össze: ezek óvják a sejteket a pusztulástól, azonban idővel maguk is letöredeznek – a cséreknél azonban ez a folyamat sokkal lassabb.

A nem öregedő fajokra érthető módon nagy figyelem irányul az orvosbiológiában is. A potenciálisan szintén örökéletű laposférgeket a regenerációs képességük miatt tanulmányozzák, de vannak kétesebb megítélésű projektek is, amelyek az állatvilágból vett ismeretek segítségével szeretnék az öregséggel összefüggő sejtszintű elváltozásokat kiküszöbölni az embernél. Ennek prófétája, a mások szerint túlzottan spekulatív hajlamú Aubrey de Grey szerint nem vagyunk messze az ezer évig élő embertől – ehhez azonban magát az öregedést kellene előbb jobban megérteni. Remélhetőleg ennek nem lesz sok olyan járulékos áldozata, mint Ming volt: a legöregebb ismert állati egyed, az Amerika felfedezése körül világra jövő sellőkagyló 500 évet élt, míg a kutatók véletlenül meg nem ölték.