A világ legbüdösebb katasztrófája, a londoni Nagy Bűz

London egészen elképesztő fejlődésen és növekedésen  ment keresztül a 19. század első felében: az 1801-es népszámlálás még éppen csak egymillió lakost mutatott, az 1851-es pedig már 2,6 milliót. Ha valahol ilyen tempóban sűrűsödik a nép, az óhatatlanul is problémákkal jár, és ezt a londoniak a saját bőrükön, pontosabban az orrukkal tapasztalhatták meg az 1850-es évek végén.

A város csatornahálózata ugyanis nem fejlődött olyan ütemben, mint a lakossága, és egyébként sem volt túl kifinomult: mindent, amit a városiak lehúztak a vécén, egyenesen a Temzébe továbbított. Igen, az angol vécét akkor már bőven ismerték, és éppen Londonban terjedt el legjobban - éppen ez volt a baj, hogy hirtelen milliók végterméke került a kerti budi pöcegödre helyett a város folyójába. Plusz a gyárak szennyvize, a vágóhidak hulladéka, és hasonlók. A Temze vize zavaros, alig-alig áttetsző, barnás trutyivá változott. Ne szépítsük, szarban úszott az egész város.

El tudják képzelni azt a szagot? Dehogy tudják.

A korabeli sajtó a folyó vizére a "monster soup", vagyis szörnyleves kifejezést kezdte használni, és hát volt is miért: a folyó fenekén több méteres rétegben állt az ürülékből lett üledék, és ritka undorító látványt nyújtott az is, ami a vízben úszott.

A dolgot súlyosbította, hogy annak idején úgy tartották, hogy a betegségek a levegőben terjednek, és a kellemetlen szag, a miazma a járványok hordozója. Mivel London akkoriban éppen csak túl volt két csúnya kolerajárványon - az 1848-49-esben 14 ezren, az 53-54-esben 11 ezren haltak meg -, el lehet képzelni, milyen pánikot váltott ki a városra rátelepedő, iszonyatos bűzfelhő. Ami ellen ráadásul nem is nagyon tudtak mit tenni - bár próbálkoztak, a városvezetés utasítására 250 tonna klórmeszet öntöttek a folyóba (akkoriban ezt használták fertőtlenítésre, Semmelweis is ezzel győzte le a gyermekágyi lázat), de mindhiába.

Végül már a parlamentben (ami a honatyák pechére a folyóparton állt) is olyan rettenetesen büdös volt, hogy kivételes sürgősséggel törvényt hoztak a város csatornahálózatának felújítására, és teljes átépítésére. A következő hat évben 1800 kilométernyi új csatorna épült London alá, amik a tartalmukat a város határain kívül ürítették a folyóba, ahonnan aztán az már egyenesen a tengerbe került. A bűz elmúlt, a kolerajárványok megszűntek (pontosabban egy még volt 1866-ban, a város keleti részén, ami akkor még nem csatlakozott az új csatornahálózathoz).

És volt még egy fontos következménye a Nagy Bűznek: az orvostudomány itt döntötte meg a miazma-teóriát, és jött rá, hogy a kolerát nem a rossz szagú levegő, hanem a fertőzött víz terjeszti. Erre egy John Snow nevű orvos jött rá, akinek egyrészt semmi köze a Trónok harcából Jon Snow-hoz, másrészt elég egyéni kísérlettel szerzett bizonyítékot az elméletére. Egyszerűen megrongálta az egyik londoni városrész nyilvános kútjait, arra kényszerítve a lakókat, hogy a szomszédos kerületbe járjanak vízért. Mivel az eredeti kútjaik a Temze vizéből táplálkoztak, a szomszédéi viszont nem, a kolerás esetek hirtelen elkezdtek csökkenni - Snow pedig ebből vonta le a következtetést, hogy a vízben van a kórokozó, nem a levegőben.