Nézd már ezeket a bunkókat, még úszni se tudnak!

1844. április 20-án két kanadai – na jó: odzsibua indián – úszó versenyzett egymással a londoni High Holborn uszoda 40 méteres medencéjében. Wenishkaweabee és Sahma a Brit Úszószövetség meghívására érkezett Londonba; a britek kíváncsiak voltak, milyen gyorsan tudnak úszni. Mindkét versenyt Wenishkaweabee nyerte; az első után csaknem kétméternyi előnye volt a versenytársához képest. Ami azonban mindenkit megdöbbentett, az a két úszó sebessége volt: kevesebb mint 30 másodperc alatt szelték át a medencét.

A briteknek ettől alighanem a torkukra fagyott a birodalmi gőg; az ő sportolóik nem tudtak ilyen sebességgel úszni. Ennek alighanem sok köze lehetett ahhoz, hogy Wenishkaweabee és Sahma stílusa leginkább a mai gyorsúszást (front crawl) idézte. Ma négyféle úszásnemet különböztetünk meg – a gyorsúszást, a hátúszást, a mellúszást és a pillangóúszást –, de az úszásnemfasiszta briteknek 1844-ben a mellúszás jelentette Az Úszást.

Nem csoda, hogy meglepődtek, amikor hallottak róla, hogy egyes észak-amerikai atléták úgy hasítják a vizet, mint Nemo kapitány Nautilusa; kíváncsiak is lettek a módszertanra. Aztán jött Wenishkaweabee és Sahma, és bemutatták, hogy lehet ezt máshogy is.

A britek nem sokkal korábban nyilvánították hivatalos versenyszámmá az úszást. Nyilván büszkék voltak a saját stílusukra; nem tudták egykönnyen feldolgozni, hogy jön ez a két csiroki varázsló Amerikából, és sportszerűtlenül vonaglanak a medencében. A brit sajtó sem az új úszásnem lehetőségeit pedzegette, hanem úgy reagáltak a látottakra, mint a magyar rendőrviccben a közönség a vízen járó rendőrökre:

Nem túlzás: a lapok nem arról írtak, hogy milyen gyorsan úszott a két kanadai, hanem arról, hogy mennyire groteszk volt a mozgásuk úszás közben. „Túl hevesen csapódtak a vízbe!” – cikkezett egy lap. „A lábaik úgy vonaglanak, mint egy szélmalom vitorlái!” – írta egy másik. Nem ismerték el, hogy ennek az európaiatlan úszásstílusnak lenne létjogosultsága.

Szerencsére 1875-ben feltűnt John Arthur Trudgen, aki Brazíliában tanult meg úszni; a stílusában a mellúszás békalábas technikáját elegyítette a gyorsúszás karcsapásaival. Ez brit szemmel nézve kevésbé volt szakmaiatlan, mint Wenishkaweabee és Sahma manőverei, ráadásul aranyérmeket is lehetett vele nyerni: Trudgen ezzel a technikával 1 perc 16 másodperc alatt úszta le a 100 yardos távot. Így a britek is beletörődtek, hogy talán mégsem olyan hülyeség a mellúszáson kívül más stílusokkal is próbálkozni.

Ma a világ legjobb gyorsúszói nagyjából 47 másodperc alatt teljesítik a 100 méteres távot; a 100 méteres mellúszás 57,13 másodperces világrekordját egy brit úszó, Adam Peaty állította föl a riói olimpián. Ennyit arról, hogy a gyorsúszás hatékonyabb-e a mellúszásnál; világos volt ez már másfél évszázada is, csak a britek 1844-ben még többre tartották a saját kulturális örökségüket a célszerűségnél.

(Atlas Obscura)