27 éven át mindenkit átvert az analfabéta tanár

1987-ben egy John Corcoran nevű középkorú fickó sétált be a Santa Fé-i közkönyvtárba. A felnőtt írástudatlansággal foglalkozó program vezetőjét kereste, majd közölte vele, hogy 48 éves kora ellenére analfabéta, és szeretne megtanulni írni-olvasni. Az ilyesmi, ha nem is gyakori, azért nem számít extrém ritkaságnak Új-Mexikó elmaradottabb vidékein; a statisztikák szerint a 16 éven felüli lakosság 20 százaléka funkcionális analfabéta, vagyis gondot okoz neki egyszerűbb szövegek elolvasása és értelmezése, illetve kétjegyű számok összeadása. (Magyarországon a gyerekek negyede hasonló állapotban fejezi be az iskolát a PISA-felmérések szerint.)

Mr. Corcoran esete azonban még ennél is egy fokkal meglepőbb volt:

És ezt így hogy?

John kisiskolásként döbbent rá, hogy míg az osztálytársainak könnyen megy az írás-olvasás elsajátítása, neki sehogyan sem: értelmezhetetlen kusza krikszkrakszokká folynak össze számára a betűk a papíron. Ma már tudjuk, hogy súlyos diszlexiája volt, de a kis Corcoran csak megszégyenülést érezte belőle, és olyan megoldást talált a helyzetre, ami alighanem tényleg csak hatéves korban tűnik működőképesnek: megpróbálja eltitkolni a dolgot, aztán majd csak lesz valahogy. Az már a saját kreativitását és problémamegoldó készségét dicséri, illetve az amerikai oktatási rendszer komoly kritikája, hogy ez évtizedeken át sikerrel ment neki.

Az iskolát azzal vészelte át, hogy vagány, népszerű és életrevaló volt: a tesztek válaszait lemásolta másokról anélkül, hogy értette volna magukat a kérdéseket, a beadandó dolgozatokat megírták helyette mások, a szóbeli ellenőrzéseket megúszta puszta karizmával és jó beszélőkével. Mivel csak a nevét tudta elolvasni és leírni, és még néhány szót, nyilván éppen csak átbukdácsolt a gimnáziumon, és ez is egy kész csoda volt. A dolog ott fordult teljesen szürreálisba, amikor Johnnak sportösztöndíjat kínáltak az El Pasó-i Texas Western Egyetemen, ő meg kénytelen volt elfogadni (gyanús lett volna a családjának, ha elutasítja az álomszerű lehetőséget).

A sportösztöndíj fura jelenség az amerikai felsőoktatásban: akik kapják, általában nagyon kellenek az iskolának (az egyetemek közti kosárlabda- és amerikaifoci-bajnokság óriási presztízs, és milliárd dolláros biznisz), de előfordul, hogy a tanteremben valahogy nem olyan tehetségesek, mint a pályán. Aztán ki tudja hogyan, mégiscsak eljutnak a diplomáig meg a zsíros NFL/NBA-szerződésig. Corcorannek tehát annyiban mázlija volt, hogy a sportösztöndíj miatt kicsit elnézőbbek voltak vele a tanárok, de ezzel együtt is rengeteg trükk és iszonyú mázlisorozat kellett ahhoz, hogy elvégezze az egyetemet.

Volt, hogy felsőbb évfolyamba járó csapattársaitól szerezte meg az előző évi vizsgák kérdéssorait olyan tanárnál, akiről közismert volt, hogy újra felhasználja a teszteket. Akadt, hogy a vizsgán ablak mellé ült, és egy óvatlan pillanatban kiadta a tesztlapot az odakinn várakozó segítőjének, aki kitöltötte, majd visszadobta. De megesett az is, hogy betört a tanára házába, hogy megszerezze a vizsga kérdéssorát, amihez aztán egy segítője adta meg neki a helyes válaszokat. Mivel az egyetemi kosárcsapat tagjaként igazi sztár volt, mindig talált segítőket a csaláshoz, puskázáshoz – nem is árulta el senkinek, hogy az írástudatlansága miatt kell, simán hozzátartozott a rosszfiú imidzshez a dolog. Sikerült is valahogy elevickélni a diplomáig, de a nagy ugrás, a profi sportszerződés már nem jött össze. John ott állt egy használhatatlan egyetemi papírral, analfabétán, teljesen kétségbeesve, hogy mihez kezdjen az életével.

Oké, legyünk pontosak: főként edző, illetve tornatanár volt, ahol az írástudatlanság nem derül ki rögtön az első óra első percében, amikor valamit írni kéne a táblára. De emellett tanított történelmet, földrajzot, és még egy csomó tantárgyat. A tanítványai imádták a laza stílusa miatt – persze ők csak azt látták, hogy sok kötetlen órai beszélgetés és vita van, meg közös filmnézés, és semmi táblára irkálás és onnan a füzetbe jegyzetelés. Minden osztályban kinevezett magának két-három segítőt, akik minden papírmunkát elvégeztek helyette; a diákok versengtek ezekért a pozíciókért. A legnagyobb kockázatot a tanári értekezletek jelentették, de amikor John komoly lebukásveszély közelébe került, rosszullétet imitált, és ezzel elterelte a figyelmet. A munkával kapcsolatos adminisztrációt mindig a felesége írta meg helyette – ő volt az egyetlen ember, akinek John elárulta a titkát. 17 éven át volt tanár (közben többször iskolát váltott), de sosem bukott le. Utána átnyergelt ingatlanfejlesztőnek, tíz évig volt aránylag sikeres, saját céget is alapított, de azzal végül csődbe ment.

Saját bevallása szerint Barbara Bush, az idősebb Bush elnök felesége egy tévés nyilatkozata adta meg neki az utolsó lökést, hogy feladja az addigi életét, és végre megtanuljon írni-olvasni. A diszlexiája miatt ez nem volt egyszerű, de nagyjából egy hatodikos diák szintjére sikerült felküzdenie magát. Azóta diszlexiásokat segítő alapítványt hozott létre, és két könyvet is írt. Oké, valószínűleg inkább diktálta őket.

A cikk megjelenését a Da Vinci TV támogatta.