A nyolcnapos magyar bábállam, amit egy szerb festő vezetett

VasarnapiUjsag 1921  pages197-197
2018.11.17. 07:56
Az első világháború utáni néhány év Magyarországa ideális terep azoknak, akik a politikai, társadalmi és gazdasági élet kaotikus működését kutatják. Monarchiát váltott köztársaság, azt tanácsköztársaság, volt itt őszirózsás forradalom és királypuccs, lánchídi csata és miniszterelnök-gyilkosság egyaránt. És volt ennek a korszaknak 1921 nyarán egy olyan, nyolc napig létezett bábállama, aminek köztársasági elnöke mindössze két napot töltött saját „államában”, egyik prominens vezetője pedig korábban bő egy hét alatt megbukott Károlyi hadügyminisztereként.

Több tízezres tömeg fogadott üdvrivalgással 1921. augusztus 14-én Pécs központjában, a Széchenyi téren egy 31 éves kubista-expresszionista festőt. Noha Pécs már a középkor óta egyetemi és így kulturális-művészeti centrumnak is mondható, önmagában ekkora ünneplést aligha kapott volna alkotó tevékenységéért, az utókornál is hálátlanabb kortárs kort valószínűleg nem érdekelte, hogy már 21 évesen tárlata volt a Műcsarnokban, hogy közeli kapcsolatban van Kassákkal, Adyval.

Petar Dobrovićot, vagy magyarosan Dobrovits Pétert valóban nem a művészete miatt ünnepelték. Hanem azért, mert a mellette álló Linder Béla polgármester – őrá később még visszatérünk – és néhány helyi közéleti szereplő társaságában ezekben a pillanatokban kiáltotta ki a pécsi központú Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaságot. Az ünneplők ekkor még aligha sejthették, hogy a köztársasági elnöknek megválasztott Dobrovitsot kis túlzással soha többé nem látják. Ahogyan azt sem, hogy a már zászlajának színében egyértelműen a szerb alárendeltséget hirdető bábállam – a kétosztatú, felül sötétvörös, alul sötétkék zászló a szerb címer hiányát nem számítva a Szerb Hercegség 1835-1882 közötti zászlajával egyezett meg – mindössze nyolc napot ér meg.

Dobrovits Péter
Dobrovits Péter
Fotó: kucalegata.org

A néha csak Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságnak nevezett új állam létrejötte különféle érdekcsoportok terveit szolgálta. A korabeli helyi sajtóban Dobrovics Petárnak nevezett „köztársasági elnök” szózatából kiderül, hogy mi volt a kikiáltók belpolitikai motívuma:

Megteremtjük a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot és köztársasági államformában újrateremtjük a Pécs–baranyai Szabadságszigetet! Nem adjuk oda hazánkat, szülővárosunkat, nem adjuk oda a darútollas Horthy-pribékeknek, a Prónay, a Héjjas véreskezű, herélőkéses fehér tisztjeinek!

Elsősorban tehát azok a magyarok éljenezték az új államot, akik baloldali érzelműek voltak, akik a Tanácsköztársaság bukása után menekültek délre. Ilyenek pedig elég sokan voltak, a város ugyanis ekkor még szerb megszállás alatt állt, polgármestere 1920 őszétől a Pécsi Szocialista Párt politikusa, a már említett Linder Béla volt. (Őrá később még visszatérek.)

Pécs tehát biztonságot jelentett a baloldaliaknak, amit persze elsősorban nem a szocialista polgármester garantált, hanem a szerb csapatok (sőt, külön pikantériája az időszaknak, hogy Szerbiában is üldözték a baloldaliakat, miközben itt szövetségeseik voltak). A szerbek már az első világháború végén megérkeztek a Baranyába és a Bácskába: miután 1918. november 13-án Linder, még miniszterként aláírta a francia és a szerb főparancsnokkal a fegyverszünetet, már aznap megérkeztek az első szerb alakulatok Baranyába. Érkezésükkor amúgy a pécsi születésű Dobrovits épp nem volt a városban, november elejéig a budapesti Conti utcai fogházban raboskodott a hadbíróság döntése értelmében, mivel még májusban a Pécsett állomásozó 6. újvidéki gyalogezred egyik katonájaként részt vett egy tűzharcba torkollt lázadásban.

A szerbek aztán 1920 júniusáig, a trianoni békeszerződés aláírásáig folyamatosan agitáltak, hogy az általuk megszállt baranyai és bácskai részek – Pécs, Baja, Mohács, Siklós és Szigetvár térsége – a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz (vagyis Jugoszláviához) tartozzon. A trianoni béke értelmében Baranya vármegye nagy részét, és így Pécset is megtarthatta Magyarország, de a szerb katonák még 1921 nyarán is ott állomásoztak. Ekkor azonban már lehetett látni, hogy a dél-magyarországi óráik meg vannak számlálva.

Augusztus elején eldőlt, hogy a magyar csapatok augusztus 18-22. között vonulnak be, ezt megelőzendő ült össze augusztus 14-én a megszállt területek szakszervezeteinek kongresszusa. Ennek a tanácskozása vezetett odáig, hogy bejelentsék a „független” állam létrejöttét. Hamarabb ismerné el Orbán Viktor, hogy egy Elios feliratú pufidzsekiben, magánrepülővel menekítette Magyarországra az azóta a felcsúti stadion VIP-szektorában bujkáló Nikola Gruevszkit, mintsem egy ilyen államot bárki elismerjen – nemcsak a budapesti kormány, de az antant sem ismerte el. A szerbeken kívül senki nem vette komolyan a baranyai-bácskai autonóm államot (ők is csak ideiglenesnek tekintettél a terület Jugoszláviába olvasztása előtt).

Dobrovits és Linder a magyar kormány és főleg az antant ellenállása miatt addig patrónusához, a dél-magyar területek iránt addig megkülönböztetett figyelmet tanúsító Nikola Pašić délszláv miniszterelnökhöz fordult. Augusztus 16-án délelőtt, tehát mindössze másfél nappal a Baranya-bajai Szerb-Magyar Köztársaság kikiáltása után mindketten Belgrádba utaztak. Linder 18-án még visszatért Pécsre, hogy megnyugtassa a kedélyeket, de másnap már indult is vissza a szerb/jugoszláv fővárosba – és ekkor már vitte magával (az amúgy szerb) feleségét is.

A hadügyminiszter, aki nem akart katonákat

Linder Béla arcképe a Vasárnapi Ujságban (1918)
Linder Béla arcképe a Vasárnapi Ujságban (1918)
Fotó: Wikipedia

Linder Béla az első világháború utáni időszak egy különösen figyelemre méltó közszereplője volt. 1917-ben egy tüzérezred parancsnokaként súlyosan megsebesült az olasz hadszíntéren. Az őszirózsás forradalom idején kezdődött a politikai karrierje, hadügyminiszter lett Károlyi kormányában. Nehéz dolga volt azonban: a vesztes háború után az országot ellepték a frontról hazafelé tartó, részegen fosztogató, erőszakoskodó, rongáló katonák. Nemzetőrséget szervezett a leginkább megbízható alakulatokból, emellett minden erejével azon dolgozott, hogy a szétzüllött hadsereget leszerelje.

November 2-án mondta el később hírhedtté vált beszédét a kormányra felesküdött tisztikarnak, a korabeli feljegyzések szerint ittas és felindult állapotban (az alkohollal egyébként is súlyos problémái voltak, egy korábbi cikkünkben a „frontról alkoholista roncsként hazatérő katona-miniszternek”neveztük). Ebben fogalmazott úgy, hogy „nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni”. Szavait később példaként emlegették a Károlyi-kormány elhibázott pacifista törekvéseire (miközben az átlagos civil közhangulatot fejezte ki). Azt sem szokták a javára említeni, hogy az ország határait a Duna és a Száva vonalánál még úgy-ahogy védő német csapatokat is fegyverletételre szólította fel, bár azok nem engedelmeskedtek neki.

Károlyi az október 31-i kinevezése után másfél héttel, november 9-i hatállyal fel is mentette a hadügyminiszteri tisztségéből. Decemberig a béketárgyalásokért felelős tárca nélküli miniszterként maradt még a kabinetben, ezért volt ő az aláírója Belgrádban a fegyverszüneti megállapodásnak. A Tanácsköztársaság idején bécsi katonai megbízott volt, ezután, 1919 őszén érkezett a szerb kézen lévő Pécsre, ahol polgármester lett, majd ahonnan menekülnie kellett. Belgrádi éveiben a jugoszláv kormány ügynöke lett.

A pécsi székhelyű „köztársaság”, amely valójában egyetlen percig sem működött önálló államként, nem volt államszervezete, hatóságai, pénze, nem voltak katonái és rendfenntartó erői, formálisan nyolc nappal később, augusztus 22-én szűnt meg, azonban a városházát már 19-én átvette egy Budapestről érkezett kormánybiztos. A Linder távozása után is szocialista vezetésű pécsi városi tanács utolsó intézkedése az volt, hogy útlevelet biztosított azoknak, akik nem akartak Horthy Magyarországán maradni. Feljegyzések szerint néhány nap alatt nagyjából húszezer ember érkezett Baranyából a horvát, szlavón területekre, elsősorban Eszék környékére. Azok viszont, akik maradtak, cseppet sem bánták a magyar katonák érkezését, és bár augusztus 22-én még statáriumot rendeltek el a városban, Horthy szeptember 4-én már amnesztiát is hirdetett.

Horthy Pécsett 1921 őszén
Horthy Pécsett 1921 őszén
Fotó: Wikipedia

A nyolc napot megélt bábállam vezetői közül Dobrovits sosem tért vissza Magyarországra. Jugoszláviában élt és alkotott – a két világháború közötti időszak legmeghatározóbb délszláv festőjeként tartja számon a szerb művészettörténet –, emellett megfordult Francia- és Olaszországban, Hollandiában. 1942-ben, az ekkor már megszállt Belgrádban érte a halál. Linder Béla 86 éves korában, 1962-ben halt meg. Bár 1945-ben kis időre hazajött, politikai szerephez nem jutott, így visszatért Jugoszláviába.

A cikk készítéséhez felhasználtam Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság című könyvét (Jaffa Kiadó, 2018), Hornyák Árpád: Nem akarok több katonát látni című írását a Rubicon folyóiratból (2005/9. szám), Hajdú Tibor Linder Béla és Pogány József a hadügyminisztérium élén című írását, valamit Szüts Emil Az elmerült sziget című könyvének (Pécs, 1991) egyes részleteit.

(Borítókép:  Soós Károly altábornagy csapatai élén átlépi Pécs város határát a Diadalkapu alatt. Forrás: Vasárnapi Ujság 1921 / Arcanum adatbázis)