A hadifoglyok helyett vállalta az ütéseket a hős kutya

Mikor háborús hősökről esik szó, csak nagyon keveseknek jut eszébe, hogy egy állatra gondoljanak, pedig Judy, a fajtatiszta angol pointer igazi hős volt, akit bajtársai nem hagytak hátra, és ő sem hagyta, hogy nekik nagyobb bajuk essen.

Judy a brit királyi haderő egyik hajójának kabalája volt, a Sanghaj közelében állomásozó HMS Grasshopper fedélzetén teljesített szolgálatot 1942-ben. Amikor japánok támadtak rájuk, úgy tűnt, hogy az ágyúnaszádnak sikerül elmenekülni az öbölből, a feljegyzések szerint már csak néhány kilométerre voltak a biztonságos vizektől, amikor a japán légierő bombatalálata miatt a hajó elsüllyedt. Judy-t az őrvezető egy kisebb lyukon átpréselve dobta a vízbe a süllyedő hajóról, a kutya pedig úszás közben lelkesen segített a menekülő katonáknak: vagy lebegő roncsokhoz terelte őket, vagy hagyta, hogy a hátába kapaszkodjanak a vízben.

Kína déli partszakaszánál értek földet, ahol a kutya segítségével találtak ivóvizet, mikor az ásni kezdett a földben, és talált iható vizű forrást. A hajótörés után napokon keresztül mentek, és próbáltak elérni egy olyan településre, ahol segítséget kaphatnak, de végül véletlenül pont egy olyan faluba tévedtek, ami akkor már japán irányítás alatt állt. A katonákat azonnal elfogták, és hadifogolytáborba vitték őket, ahová Judyt is magukkal csempészték: rizses zsákok közé bújtatták, így jutott be a Gloergoer hadifogolytáborba.

Testével védte a katonákat

Frank Williams, az őrvezető, aki a hajóból is kimentette a kutyát, a táborban is szemmel tartotta. Mindig figyelte, ahogy élelem után kajtat vagy összeszedegeti a maradékokat, amiket a katonák dobálnak neki, ahogyan odébb kergetik evés közben. Bár mindenki kedvelte Judyt, úgy tűnt, nem volt igazi gazdája. Egyik nap Williams odanyújtotta a kutyának az edényt, és egy egész tál rizst adott neki. Miután Judy megette, lefeküdt Williams lábához, és attól a naptól kezdve az őrvezető lett a gazdája.

Elsősorban persze a gazdáját védte, de rengetegszer előfordult, hogy mikor a japánok megvertek egy-egy foglyot, a kutya a védelmére kelt, ezzel pedig általában azt érte el, hogy az őrök a kutyán vezették le a feszültségüket, és ütötték, ahol csak érték, gyakran nemcsak puszta kézzel, de puskatussal is.

Hivatalosan is hadifogoly lett

Félő volt, hogy az őrök egy-egy ilyen alkalommal a kutyát vagy halálra verik, vagy egészen egyszerűen lelövik, ezért Williamsnek ki kellett találni, hogyan védhetné meg Judyt. Azt tudta, hogy mikor a táborvezető megfelelő mennyiségű szakéhoz jut, egészen engedékenyre és viccesre issza magát, így az ilyen időszakokat választotta, hogy megbeszélje vele a tervét. Az egyik ilyen alkalommal sikerrel járt, és elérte, hogy a kutyája hivatalosan is hadifogollyá váljon, ezzel megmentette attól, hogy kivégezzék.

Ennek ellenére Judy sokszor kereste magának a bajt, és nemcsak az őröket provokálta, de a tábor környékén élő vadállatokat is, például megugatott egy tigrist, és harcolt aligátorral is. Egyszer még meg is szökött a gazdájával, igaz, hamarosan újra elkapták őket, és egészen a háború végéig hadifogolytáborban éltek.

Hazafelé is csempészáru lett a kutya

1945 augusztusában végre kiszabadították őket. Williams azt hitte, hogy ezzel nem csak az állandó veréseknek és a fogságnak lesz vége, hanem már azon se kell aggódnia, hogy elválasztják őt a legjobb és leghűségesebb barátjától. Az SS Atenor hajóval szállították volna haza a katonákat Angliába, de a kikötőben kiderült, hogy nem vihetnek fel semmilyen állatot a fedélzetre. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy otthagyja a kutyáját, és szerencséjére a bajtársai sem hagyták volna, hogy ez megtörténjen, ezért Williams felment a hajóra, mintha lemondott volna a kutyáról, néhány társa elterelte az őrök figyelmét, a többiek pedig a fedélzetre csempészték Judyt.

Végül együtt jutottak el Angliába, ahol Judy megkapta az Egyesült Királyság Dickin-érmét, amivel a háborúban szolgáló állatokat tüntették ki. Rákban pusztult el 13 évesen, Williams egy királyi légierős kabátot készíttetett neki, abban temette el. Azt mondta, hogy minden nap hálát adott a sorsnak, hogy Judy mellette van, mert miatta maradt ő is életben. “Belenéztem a fáradt, véreres szemeibe, és mindig azt kérdeztem magamtól, mi lenne vele, ha én meghalnék?”