Egyetlen nő szállt partra Normandiában a D-napon

Martha Gellhorn korának sztárriportere volt, és a lapok társasági rovatában is gyakran feltűnt, hiszen a legünnepeltebb celebek köreiben mozgott. A legtöbb amerikai manapság úgy emlékszik rá, mint Ernest Hemingway harmadik felesége, holott az a rövid időszak, míg az íróval tartott a házasságuk, Martha életének talán legunalmasabb periódusa volt. Nem hiába hagyta el villámgyorsan Hemingwayt, és tért vissza az újságírás frontvonalába.

A frontvonal szó Gellhorn esetében nem csupán elcsépelt lózung (bár annak is hatásos), hanem véresen komolyan kell érteni. A riporter ugyanis II. világháborúban haditudósítóként szerzett magának minden más női újságírót messze túlragyogó hírnevet.

A háború idején a Collier's magazin tudósítója volt, de pályáját a gazdasági világválság idején kezdte. Akkoriban az volt a feladata, hogy szocioriportok írásával bemutassa, hogy a válság hogyan érinti az amerikai kisemberek életét. Ez a fajta munka csöppet sem elégítette ki Gellhorn tettvágyát, így 1937-ben áttette székhelyét Spanyolországba, és a polgárháború csatáiról küldte haza haditudósításait.

A házasságuk nem volt sikeres. Rivalizáltak egymással haditudósítóként, és az író nehezen viselte, hogy felesége - hozzá hasonlóan - hosszú kiküldetésekre utazik háborús körzetekbe. Hogy ebben megakadályozza, egészen ötletes húzásoktól sem idegenkedett. Például csak azért szegődött el maga is a Collier's magazinhoz haditudósítónak, hogy ezzel keresztbe tegyen feleségének, aki Hemingway mögött alig tudott labdába rúgni, amikor az igazán rázós eseményekről való tudósítás lehetőséét osztották le a szerkesztőség dolgozói között.

1944-ben a nyugati lakosság érthető módon szomjazta a frontról érkező legapróbb híreket is. Sokuk szerettei küzdöttek és haltak meg a háború hadszínterein, így próbáltak a legkisebb pozitív hírekbe is belekapaszkodni, és reményt nyerni belőlük. A normandiai partraszállás időszakában már 1000 amerikai haditudósító dolgozott a háborús övezetekben, de közöttük csak elvétve találhattunk nőket. Ami pedig leginkább zavarta a kalandra és fajsúlyos sztorikra áhítozó női riportereket, az az amerikai hadsereg hajthatatlan hozzáállása volt:

Gellhorn, aki az első időkben még próbált a szabályok szerint játszani, rendszeresen írt reklamáló leveleket a hadvezetésnek, különösebb eredmény nélkül. Egyik levelében így írt:

Nekem tudósítanom kell erről a háborúról. Nem érzem azt, hogy szükséges lenne könyörögnöm azon jogom érvényesüléséért, hogy amerikaiak millióinak szeme lehessek, akik kétségbeesetten szeretnének látni, de maguk erre nem képesek.

Így érkezünk el 1944. június 6-ig, amikor természetesen senki sem engedélyezte Gellhornnak, hogy az első partraszálló csapatokkal együtt hajózzon át a La Manche-csatornán. Ő - állítása szerint - csak azért lépett az egyik dél-angliai kikötőben horgonyzó kórházhajó fedélzetére, hogy riportot írjon az ott szolgálatot teljesítő ápolók munkájáról. Amint azonban feljutott a hajóra, esze ágában sem volt kedélyesen csevegni a nővérkékkel, hanem elbújt az egyik vécében.

Ez nem volt veszélytelen manőver - egyrészt a szó fizikai értelmében, hiszen bármikor elsüllyeszthették volna a hajót, másrészt, ha felfedezik, elveszíti minden akkreditációját, kirúgják, esetleg bebörtönzik. De nem fedezték fel, vagy legalábbis nem fedezték fel időben ahhoz, hogy még Angliában kiebrudalhatták volna a hajóról. Hosszú órákat töltött a vécébe zárkózva, és

Miután az első partraszálló hullám megvetette a lábát a fövenyen, Martha néhány orvos és szanitéc közé rejtőzve maga is partra szállt, és magát beteghordónak álcázva valóban keményen dolgozott a sebesültek kimentésén. Akkora volt a káosz, hogy senkinek sem tűnt fel (vagy volt nagyobb bajuk is annál, hogy ezzel foglalkozzanak), hogy mit keres egy nő a történelem legnagyobb partraszálló hadműveletének kellős közepén.

Így lett Martha Gellhorn az első nő, aki partra szállt Normandiában. Az első hivatalos női alakulat 38 nappal később tehette a lábát Franciaországba, amikor a hídfőállás már biztonságos volt.

De itt a történet még nem ért véget. Amint az első kaotikus órák elmúltak, Martha pedig leadta tudósítását a Collier's magazinnak, persze lebukott, megfosztották újságírói jogosultságaitól, és egy London környéki ápolóképző táborba deportálták. Gyakorlatilag őrizetben maradt egészen addig, míg elcsábított egy angol pilótát, és rávette, hogy vigye el repülőn az olaszországi frontra. Onnan folytatta a tudósítást.

Gellhorn későbbi életében sem maradt távol a frontvonalaktól. Ott volt Vietnámban, az arab-izraeli háborúkban, de a latin-amerikai polgárháborús övezetekben is. Panama 1989-es amerikai inváziójáról 81 évesen tudósított a helyszínről. A boszniai háborúba már nem utazott el, mert

Idős korára gyakorlatilag teljesen elveszítette a látását. Amikor végül petefészekrákot diagnosztizáltak nála, amely áttétet képzett a májában is, 1998-ban ciánkapszulát vett be, és öngyilkos lett.