Miért jó szurkolni?

EB 2020: legutóbb 1966-ban győztünk le vb-döntőst tétmérkőzésen

– Nemzeti Sport, 2019

Női vb.sel.: a magyar válogatott ukrajnai vereséggel zárt

– Nemzeti Sport, 2018

Látszik a különbség a két cím között, igaz? Ha nyer a csapat, akkor mi győzünk, ha kikap, akkor ők veszítenek. Egy lelkes szurkolónak nem mindegy, hogy a kedvenc csapata hogyan teljesít, többek között azért sem, mert annak komoly hatása van az agyára.

Az előbbi példa remekül illusztrálja a szurkolói lét több elemét is. Látszik, hogy amikor nyer egy magyar sportoló vagy csapat, akkor az minden magyar sikere. Robert Cialdini, az Arizonai Egyetem professzora állt elő a mozaikszóval, ami ezt a jelenséget írja le: BIRG, azaz Basking In Reflected Glory. Ez azt jelenti, hogy valaki a győztes dicsőségében sütkérezik, pedig neki nem is volt köze az eredmény eléréséhez.

Ennek persze megvan az ellenpárja is, amit a kutatók CORF-nak (Cutting Off Reflected Failure) kereszteltek el, ami nagyjából a kedvencünk kudarcától való elhatárolódást jelenti. Ezt tükrözi a második cím a sportújságból.

Ez a mi-ők dinamika másképp is előfordul a szurkolóknál: ugyanazt a csapatot támogatjuk, mind egy nagy család vagyunk. Ha valaki a IX. kerületben jár talpig zöld-fehérben, nagy eséllyel leáll beszélgetni idegenekkel, amit amúgy nem feltétlenül tenne meg. A csapat közös szeretete összehozza az embereket. Hasonlóan, ha egy meccsen leül a saját csapata szurkolói oldalára, gyakorlatilag barátokkal van körülvéve. Csak a nevüket nem tudja, vagy bármi mást róluk.

Ma rosszak, bezzeg régen jók voltunk

Ez persze azzal is járhat, hogy csak azért, mert valaki az Újpestnek szurkol, automatikusan előítéletes lesz egy Fradi-szurkolóval szemben. Daniel Wann, a Murray State Egyetem professzora és Rick Grieve, a Western Kentucky Egyetem tanára 148 szurkolót faggattak ki egy meccsről kifelé jövet. Először arra kérték őket, hogy értékeljék a saját csapatuk szurkolóinak a viselkedését, majd azt, hogy értékeljék az ellenfél szurkolóit. Főleg a győztes csapat támogatói voltak hajlamosak a másik csapat viselkedését rosszabbnak beállítani, mint a sajátjukat. Mindenki az ellenfelet tartotta kevésbé jól neveltnek, ami a csoporton belüli torzítás tökéletes illusztrációja.

Nagyon úgy tűnt, hogy az ellenfél befeketítésével a saját önbizalmukat igyekszenek erősíteni. »Nemcsak jobb az én csapatom, de a másiknak még a szurkolói is bénák«

– mondta Grieve.

Azonban amikor a saját csapatuk veszít, a szurkolók általában inkább hárítják a felelősséget: torzított képük van a bíróról, az ellenfélről vagy annak szurkolóiról. Mivel a csapat a hardcore rajongók indentitásának alapvető eleme, ők még hajlamosabbak hárítani. Még az esemény is teljesen máshogy élhet az emlékeikben, mint ahogy a valóságban megtörtént. A régi szép idők mindig jobbnak tűnnek, mint amilyenek valóban voltak. 

Annak érdekében, hogy a szurkolók feldolgozzák a vereséget, több módszert is alkalmaznak. Egy rövid időre fókuszt válthatnak egy másik sportra vagy egy másik kedvenc csapatra. Elmerülhetnek a régmúlt dicsőséges napjaiban, vagy álmodozhatnak a jövő sikereiről. Esetleg elmerülnek a saját rajongásukban.

Én nem olyan vagyok, mint mások, minden nehézség ellenére hűséges maradok. Majd ha végül sikeresek lesznek, mindenki láthatja majd, milyen okos voltam

– hozza gyakran előforduló példaként Robert J. Fisher marketingprofesszor.

A mi-ők felbontás ugyan közösségkovácsoló, de magasabb szinten romboló is lehet. Ha nyer a kedvenc, akkor egyrészt a másik csapat gyengébb, ergo a szurkolói is hülyék, hiszen a gyenge csapatot támogatják. Fordított esetben mindenki csalt, vagy rosszul fújt a szél, vagy túlságosan esett, vagy nem esett eléggé.

Ehhez a retorikához tartozik Mina Cikara harvardi kutató schadenfreude-, azaz kárörömkutatása. 18 baseballrajongót ültetett képernyők elé, és a Red Sox-szurkolóknak olyan klipeket játszott le, ahol a Yankees csapatát ejtik ki, a Yankees szurkolóinak pedig a Red Sox vereségeit mutatta meg. (Ez az amerikai baseballban nagyjából a Fradi-Újpest párharc megfelelője). Mindkét esetben az fMRI-n jól látható volt a ventrális striátum nevű agyterület aktivitása, ami a jutalmon alapuló döntéshozáshoz és a függőséghez köthető.

A dopamin azt mondja, »Hh, hé, ez tök jó volt, csináljuk újra«

– magyarázza Cikara. Szerinte jobb így, hogy ezt az ősi nyomjuk-le-a-másikat ösztönt a pályán és a lelátókon éljük ki, nem mondjuk háborúkban.

A szurkolói lét jó oldalához tartozik Wann kutatásanak másik tanulsága, miszerint a lelkes szurkolóknak magasabb az életkedvük, több értelmét látják az életnek.

A [csapattal való] azonosulással hovatartozás-érzetet nyertek, ami több értelmet adott az életnek

– állítja Wann.

Hormonális hullámvasút

Valószínűleg mindenki mondta már, amikor a kedvenc csapata nyert, hogy "győztünk!", pedig ő csak végignézte a meccset. Miért akarnak ennyien azonosulni egy csapattal? Miért vállalják be a sikerek mellett a kudarcokat is? Scott Bea pszichológus rájött, hogy azért, mert az agyunk tulajdonképpen a csapattal együtt játszik a pályán – olvasható a Cleveland Clinic oldalán.

A kedvenc csapatunkat általában nem magunk választjuk, hanem gyerekkorban kapjuk, amikor egy szülő, idősebb testvér vagy barát bevezet a szurkolói világba. Mivel a szurkolói közösség tagjai vagyunk, a csapat minket testesít meg. Kialakulnak a hősképek, amikre hasonlítani törekedhetünk.

Na de az agyunk miért szereti annyira a szurkolást? Például azért, mert közben dopamin szabadul fel bennünk, azaz ugyanaz a hormon, mint hullámvasutazás közben. Ha pedig közösségben szurkolunk, család vagy barátok között, oxitocin szabadul fel, ami kötődés-érzetet kelthet.

Sajnos a szurkolással rengeteg stressz is jár, főleg azért, mert nem tudjuk befolyásolni az eredményt. Pedig sokan mégis megpróbálják. Van, aki úgy gondolja, hogy ha nem nézi a meccset, a csapat tuti veszít, mert egyszer már előfordult ilyen. Van, aki ennek az ellenkezőjét állítja, és sose nézi a meccset a tévében. Előkerülnek a szerencsepólók, szerencsesapkák, a szerencsesörök.

Összességében tehát szurkolni jó. Közösségépítő, jó érzést kelt az agyban, és még mindig barátságosabb itt kiélni a törzsi ösztönöket, mint utcai bunyókban. A jó hír az, hogy a hobbiszurkolók is megkapják a pozitív löketeket (még ha kissé enyhébben is), és őket még kevesebb stressz is éri, mint a komoly szurkolókat. Tessék szurkolni tovább.