A bankár-összeesküvés fasiszta diktatúrát vezetett volna be Amerikában

Az I. világháború amerikai veteránjait érzésük szerint magára hagyta az ország, amelyért vérüket ontották az európai csatamezőkön. Az 1920-as évek elején még senki sem törődött a harctéri tapasztalatok pszichikai hatásaival, a veteránok beilleszkedési nehézségeivel a békeidők társadalmába, egyszerűen szélnek eresztették őket 60 dollárral és egy vonatjeggyel.

A húszas évek ezért a veteránok egyre veszélyesebb forrongásaival telt Amerikában, megalakult az egyre inkább a szélsőjobb felé húzó érdekvédelmi szervezetük, az Amerikai Légió. Az elégedetlenség hatására a kongresszus 1924-ben elfogadta a háborús kompenzációs törvényt, amelynek értelmében a veteránoknak többlet járandóságot járt. De nem kaptak azonnal készpénzt, csak államkötvényeket, amelyet a következő 20 évben valamikor válthattak (volna) dollárra.

Ezzel meg is nyugtatták a veteránok nagy részét, de aztán néhány év múlva beütött a krach. A New York-i tőzsde összeomlott, az egekbe szökött a munkanélküliség, az éhezés, a kilátástalanság (amelyek a veteránokat még az átlagnál is keményebben sújtották).

15 ezer veterán Washingtonba vonult, és számos helyen viskókból, sátrakból tákolt táborokat hoztak létre, jelezvén, hogy ők nem mennek sehova, míg azonnal és készpénzben nem fizetik ki jogos jussukat. Ha mindenkit kifizettek volna, az akkori értéken 2 milliárd dollárt emésztett volna fel, ami a éves szövetségi költségvetés fele lett volna. Nyilvánvaló volt, hogy a veteránok képtelenséget követelnek,

Itt lépett a képbe a kor egyik legkitüntetettebb, legnagyobb közmegbecsülésnek örvendő katonája, Smedley Butler tengerészgyalogos dandártábornok. Ő már visszavonult ekkorra az aktív katonai szolgálattól, de továbbra is népszerű maradt a veteránok körében. Folyamatosan turnézott az országban, előadásait tömegek hallgatták elfogódottan. Amikor Hoover elnök nem teljesítette a veteránok követeléseit (sőt karhatalommal romboltatott le egyes sátorvárosokat), Butler, bár republikánus volt, Franklin Roosevelt támogatására szólította fel híveit, aki így meg is nyerte az elnökválasztást.

Roosevelt teljesen új alapokra helyezte a költségvetés közkiadásait, bevezette a New Deal néven ismertté vált reformcsomagot, és a monetáris politika lehetőségeinek szélesítése érdekében leválasztotta a dollárt az aranystandardról (vagyis a dollár árfolyama ettől fogva már nem volt rögzítve az arany árához).

A Wall Street dúsgazdag bankárai megrettentek a New Dealtől, és az aranystandard eltörlésétől. Attól féltek, hogy Roosevelt kommunista módra el fogja venni a vagyonukat, hogy azt szétosztogassa a szegények között. A közkiadások megnövelésétől az infláció elszabadulását, és a vagyonuk elértéktelenedését várták. Viszont Európában olyan folyamatokra lettek figyelmesek, amelyek igencsak tetszettek nekik. A fasizmus és a nácizmus előretörése, az erőskezű diktátorok és az üzleti körök közötti szoros, mindkét fél számára előnyös együttműködés kívánatosnak tetszett Amerikában is.

Butlerre esett a választásuk - legalábbis Butler későbbi, a kongresszus Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága előtt elmondott vallomása szerint. Sajnos gyakorlatilag semmilyen más bizonyíték nem hozzáférhető az összeesküvés valós kiterjedéséről, résztvevőiről és komolyságáról, csak Butler szavai. Az ő története szerint csak hazafiságán múlt, hogy az összeesküvők nem tudták végigvinni az államcsínyt.

A dandártábornok elmondása szerint egy Gerald MacGuire nevű férfi kereste meg, aki arról győzködte, hogy csak egy fasiszta diktatúra mentheti meg Amerikát attól, hogy a kommunisták darabokra szaggassák. Azt állította, hogy 500 ezer katonát tud Butler rendelkezésére bocsátani, ha az összeesküvés élére áll. A puccsot Roosevelt hanyatló egészségére hivatkozva, az alkotmány védelmében hirdették volna meg.

Az összeesküvők - ha nem csak Butler találta ki az egészet - őt ültették volna az ország élére egy újonnan létrehozott, gyakorlatilag teljhatalommal bíró titulusba, miközben Roosevelt csak báb maradhatott volna, akinek jogköre legfeljebb a gyerekek csókolgatásáig, esetleg átadóünnepségek levezényléséig terjed. Butler azonban nem állt kötélnek, hanem kapcsolatba lépett újságírókkal, akik azonosították az összeesküvéssel gyanúsított milliomosokat. Volt közöttük olyan, aki később egészen a II. világháború első éveiig üzletelt a nácikkal, de a Singer varrógépgyár és a Remington fegyvergyár résztulajdonosai is.

A vád alapján összeült a kongresszusi vizsgálóbizottság, de Butler legnagyobb sajnálatára semmit sem állapítottak meg. A gyanúsított gazdagokat vagy be sem idézték, vagy azok külföldön tartózkodtak, és így elérhetetlenek maradtak. Butleren kívül egyedül MacGuire tett tanúvallomást, aki tagadott mindent az utolsó szóig. Nem sokkal később elhunyt tüdőgyulladásban, ami vad találgatásokra adott okot.

Végül senkit sem ítéltek el, az egész összeesküvést kitalációnak minősítették. A modern történészek egy része azonban úgy gondolja, hogy valamilyen formában igenis létezett a konspiráció, de hogy ez milyen közel jutott a megvalósuláshoz, az nem ismert. A kormány mindenesetre nagyon visszafogottan reagált rá, nyíltan gyakorlatilag semmilyen ellenlépést nem tettek. A II. világháborúban aratott győzelem nem lett volna lehetséges a szövetségi kormányzat és a nagyvállalatok együttműködése nélkül.

Talán Roosevelt inkább lenyelte a békát, hogy egy kicsit meg akarták puccsolni, cserébe viszont lojalitást várt a Wall Streettől.

(Borítókép:  Roosevelt (a mankóval) később megvádolt összeesküvőkkel 1924-ben. Jobbra Al Smith, mellette John W. Davis - fotó: FDR Presidential Library & Museum)