Egy skót dudás is partra szállt Normandiában, pedig ott se lehetett volna

Emlékeznek még a legendás Mad Jackre, aki karddal és íjjal harcolt a második világháborúban, és igazán rázós helyzetekben még a dudáját is előkapta? Vele kapcsolatban elég sokszor kerül elő az az információ, hogy karddal rohanta meg Normandia partjait a D-napon, pedig ekkoriban éppen a sachsenhauseni koncentrációs táborban ült, miután 1944. májusában elfogták egy félresikerült jugoszláviai bevetés során.

Normandiában ugyanakkor így is partra szállt egy hasonlóan őrült skót, aki igazság szerint talán még Mad Jacken is túltett egy kicsit. Bill Millin skót szoknyában, egy skót dudával felszerelkezve az elsők között masírozott ki a vízből, és hiába hullottak körülötte a bajtársai, rendületlenül fújta tovább a dudáját. A németek azt hitték, hogy megőrült, ennek köszönheti az életét.

Van tiltás, de nem a skótokra!

A sztori megértéséhez első körben érdemes visszamenni az első világháborúig, amikor a briteknél még szokás volt a skót dudások bevetése a fronton. Ez elsőre meglehetősen furcsának tűnhet, de egy dudás tényleg képes volt lelket önteni a katonákba, erre pedig a britek ellenségei is hamar rájöttek. Innentől kezdve aztán halomra gyilkolták a dudásokat – a briteknek meg egy szava sem lehetett, mert a skót duda az 1746-os cullodeni csata óta szerintük is fegyvernek számított –, és annyian haltak meg közülük, hogy egy idő után nem engedték ki őket a frontra.

Mikor Bill Millin belépett a hadseregbe a második világháború előtt, pont emiatt nem nagyon számíthatott arra, hogy valaha a fronton fog dudálni, de az élete elég nagy fordulatot vett, mikor a kiképzése során találkozott Simon Fraserrel, a 15. Lord Lovattal. Lovat eredetileg a tisztiszolgájává akarta tenni a fiatal Millint, de ő ebbe nem ment bele, így lett belőle végül Lovat személyi dudása.

Ez főleg azért volt érdekes, mert Lord Lovat eléggé hitt a tradíciókban, a D-napon pedig ennek megfelelően arra kérte Millint, hogy dudáljon a partraszállás során. A férfi ezt először a tiltásra hivatkozva megtagadta, de Lovat erre csak annyit mondott, hogy

Ah, de hát az az Angol Háborús Hivatal, mi meg mindketten skótok vagyunk, úgyhogy a tiltás ránk nem vonatkozik.

Az egyetlen skót dudás

Így esett meg az, hogy Bill Millin lett az egyetlen skót dudás a normandiai partraszállás során, és ha már így alakultak a dolgok, nem is vette félvállról a dolgot. Mikor felszállt a hajóra, rögtön elővette a dudáját, és elkezdte játszani a Road to the Isles című dalt, amitől még a többi hajón is ujjongva dobálták a sapkáikat a katonák.

Az út végére aztán sok más katonához hasonlóan Millin is tengeribeteg lett, alig várta, hogy végre ismét szárazföldön legyen, pedig a neheze még csak ekkor jött. A fiatal dudás az elsők között szállt ki a hajóból, és Lovat parancsára azon nyomban el is kezdte játszani a Highland Laddie-t, és nem is hagyta abba, pedig mellette sorra lőtték le az embereket.

Miután kiért a partra, fel-alá sétálva fújta tovább a dudáját a rengeteg sérült között, ami saját bevallása alapján elég rémisztő volt, mert őket teljesen letaglózta az, hogy orvosi segítség helyett csak egy dudás jutott nekik. Ennek ellenére a legtöbben örültek Millinnek: sokan mondták azt, hogy leírhatatlan hatással volt rájuk, és emlékeztette őket arra, hogy pontosan miért is harcolnak.

Nem őrült, bátor

Millin itt nem is állt meg, a befelé nyomuló csapatokkal tartott, és továbbra is folytatta a dudálást, egy alkalommal pedig ő maga vezette át csapatát Bénouville-en, ahol korábban tűz alá kerültek. Menet közben a duda meg is sérült, a férfi viszont sértetlenül megúszta az egészet. Ezt egyébként ő maga sem értette, és több elfogott németnek is megemlítette a dolgot, akiktől végül megtudta, hogy 

Millin persze nem volt őrült. Normandia után végül Lübeckben érte őt a háború vége, innen pedig Lord Lovat rezidenciájára ment dolgozni. A letelepedett létet aztán hamar megunta, és skót dudásként csatlakozott egy vándorszínházhoz, később pedig kórházakban dolgozott, és a D-napról tartott előadásokat Amerikában. Bill Millin végül 2010-ben halt meg, emlékét egyebek mellett az 1962-es A leghosszabb nap című film és egy 2013-ban átadott szobor is őrzi.

Források: Telegraph, Scotsman