Amerika leghalálosabb természeti katasztrófáját az a meteorológus okozta, aki próbálta figyelmeztetni rá az embereket

2019.12.10. 05:12

Isaac Cline talán a világ legellentmondásosabb sorsú meteorológusa. A 19. század végén többször is hangoztatta nyilvánosan a texasi Galvestonban (amely az azonos nevű, part mellett fekvő szigeten fekszik), hogy kizárt, hogy valaha hurrikán ér partot a város térségében. Ezzel azon politikusok kampányát segítette, akik ellenezték a várost a tenger felől megóvni hivatott gátak és hullámtörők megépítését. Erőfeszítése sikerrel járt, a gátak nem épültek meg.

1900. szeptember 9-én aztán minden megváltozott, és ez ugyancsak Cline számára vált először világossá. Amikor szembesült a Kuba felől közelítő hurrikán veszélyességével, próbált minél több ember figyelmeztetni a tengerparton, de kevesen hallgattak rá. Bár az is igaz, hogy tanácsa, miszerint húzódjanak a város magasabb pontjaira, valószínűleg egyébként sem mentette volna meg az életüket, mert a vihar az egész szigetet letarolta. Amikor a víz visszahúzódott, nyolcezer ember (más források szerint 12 ezer) maradt holtan Galveston romjai között.

Ez volt az Egyesült Államok történetének legtöbb halálos áldozatot követelő természeti katasztrófája. Léptékét jól mutatja, hogy míg a hat évvel későbbi San Franciscó-i földrengés során, amikor porig égett a fél város, a 400 ezer lakó közül 3000-en veszítették életüket; 1900-ban Galvestonban a 38 ezer lakos negyede halt meg.

Bár már napokkal a hurrikán amerikai földet érése előtt érkeztek jelentések a washingtoni szövetségi meteorológiai szolgálathoz a Kubát elhagyó és észak felé tartó hurrikánról, akkoriban még képtelenség volt előrejelezni a vihar mozgásának pontos irányát.

A hatékony előrejelzést a technológiai és tudományos fejlettségtől független tényezők is hátráltatták. Alig ért véget az amerikai–spanyol háború, így a Kuba és Egyesült Államok közötti kommunikáció erősen korlátozott volt, és az amerikai meteorológiai szolgálat szándékosan is blokkolta a kubai kollégák figyelmeztetéseit. Emellett a pániktól való félelem miatt a saját figyelmeztetéseiket is cenzúrázták, így

a hurrikán és a tornádó kifejezések helyett a trópusi zavar kifejezést használták.

Az amerikai meteorológusok úgy gondolták az 1900. szeptemberi viharról (ezeket akkoriban még nem illették női nevekkel), hogy Florida felé fordul. A kubaiak hiába bizonygatták, hogy Texasnál fog szárazföldet érni, Galvestonban Isaac Cline csak szeptember 8-án reggel értesült a veszélyről.

Ekkor – saját emlékezete szerint – személyesen rohant a parton a strandolókhoz, hogy meneküljenek, mert nagy a baj. Rá se hederítettek, hiszen az ég közepesen volt felhős, szél szinte egyáltalán nem fújt. A Galveston-szigetet a szárazfölddel összekötő hídon csak kevesen hagyták el lakóhelyüket a meteorológus figyelmeztetése nyomán. Mások nem hisznek abban, hogy Cline hurrikántagadóból hirtelen megtért volna (sőt, valójában egy túlélő sem emlékezett a figyelmeztetéseire). Szerintük a meteorológus csak saját magát próbálta mentegetni utólag.

A hurrikán délután érte el a szigetet, amelynek legmagasabb pontja 2,7 méterrel emelkedett a tengerszint fölé. A brutális szél felkorbácsolta 5 méteres hullámok akadály nélkül tarolták le az egész várost. A városi meteorológiai mérőállomás anemométere 160 km/h-s szelet mért, aztán az egész szerkezet letört, és elszállt a messzeségbe. Fatörzsek, téglák repkedtek a levegőben, a modern becslések szerint 4-es erősségű ciklonnak felet meg a vihar.

Az egyik túlélő szerint az áradás olyan gyorsan lepte meg az ott élőket, hogy nem volt hová menekülni. A vízszint néhány másodperc alatt egy méterrel emelkedett. Ezután néhány óra alatt újabb másfél méterrel emelkedett az áradás szintje, vagyis

másnap hajnalra már majdnem 3 méteres magasságban borította a város utcáit és épületeit.

Először a part menti házsorok dőltek össze, majd az áradás és a szél a romokat továbbtolta a következő utcák felé, így végül a város épületeinek harmada (majdnem négyezer otthon) teljesen megsemmisült. Nem maradt egyetlen ház sem sértetlen, és a szigeten maradt emberek csapdába estek, mert az áradás az összes hidat elmosta.

A városi Szűz Mária árvaházban a vihar idején 10 apáca és 93 gyermek tartózkodott. Amint a nővérek rájöttek, hogy az épület összeomlása elkerülhetetlen, az összes árvát átvitték a lányok hálótermeibe, mert annak épülete újabb és erősebb volt. Itt egy-egy nővér ruhaszárító kötelekkel magához kötözött 8-10 gyermeket, és hogy megnyugtassák őket, folyamatosan a Hullámok királynője című himnuszt énekelték nekik (ezt hagyományosan a francia tengerészek énekeltek a tengeri viharok lecsillapítására).

Az épület összedőlt, mindössze három gyermek maradt életben, Az összes nővér meghalt.

A segítség sokat késett a szárazföld felől, mert a távíróvezetékek elszakadásával megszakadt a kommunikáció. Szeptember 9-én az egyetlen használható hajóval hírvivők indultak a legközelebbi távíróállomás felé, ahonnan segélyhívásokat adtak le. Az első jelentésben 500 halottat említettek, de ezt durva túlzásnak vélték a kívülállók.