A láncfűrészt először gyerekszüléseknél használták

Bár a császármetszésről sokan hiszik, hogy Caesartól eredeztethető (amit mintha alátámasztana a magyar mellett az angol neve is: Caesarian section), valójában csak a 19. század vége felé vált jó eséllyel túlélhető beavatkozássá. 1865-ben Angliában a császármetszésnek alávetett anyák 85 százaléka belehalt a fertőzésekbe, a vérveszteségbe vagy a császármetszést szükségessé tévő egyéb körülménybe.

Az orvosok csak akkor vállalkoztak a hasfal és a méhfal felvágására, és a magzat kiemelésére, ha már tényleg nem volt jobb ötletük az anya és gyermeke életének megmentésére. De még gyakrabban az anya már eleve halott volt a műtét idején, és csak a babát igyekezték megmenteni.

Viszont ettől még nagy igény mutatkozott az elakadt szülést lehetővé tévő beavatkozásra. Erre találták ki a symphisiotomiát, vagyis a szeméremízület (symphisis pubis) kettéválasztását. Ezzel gyakorlatilag kettévágták a nő medencéjét, így kiszélesítve a szülőcsatornát. A műtét feltalálását a 16. század végén praktizáló francia sebészhez, Séverin Pineau-hoz kötik.

Pineau írta meg az első modern szülészet-nőgyógyászati tankönyvet, amelyben olyan szokatlan nyíltsággal értekezett a szüzesség a gyereknemzés, a terhesség és a szülés anatómiai velejáróiról, hogy egyes példányokat el is koboztak. A sebész minden esetben javasolta a symphisiotomiát, ha az elakadás miatt veszélybe került a baba. Alapvető elve volt ugyanis, hogy

A 20. század előtt ez volt az egyetlen olyan műtét, amellyel a szülészek némileg meg tudták növelni az anya esélyeit az élve szülésre, illetve az életben maradásra. A symphisiotomia mára szinte teljesen eltűnt a szülészeti gyakorlatból, a császármetszés rutinná válásával.

A szeméremízület átvágása ugyanakkor nem volt egyszerű, különösen a káoszba fulladó szülőszobában. Így a symphisiotomia gyakran ment át villámgyorsan vérengzésbe, praktikusan nullára csökkentve az pozitív kimenetel esélyét. A kor sebészeszközei egyszerűen nem voltak alkalmasak arra, hogy gyors, precíz és megbízható munkát végezhessenek velük.

A problémás szüléseknél minden pillanat számít, hiszen az elakadt csecsemő sokszor nem kap rendesen levegőt, a hipoxia pedig agykárosodást és halált okozhat. Kellett hát egy eszköz, amivel pillanatok alatt át lehet vágni a két medencefelet összekötő szeméremízületet. Fel is találták a tökéletes szerszámot:

Bernhard Heine német szülész-nőgyógyász 1830 körül fejlesztette ki az eszközt, amelyben egy kézzel hajtható fogaskerék bicikliláncra hasonlító láncot hajtott meg, a láncszemeken pedig apró fűrészfogak foglalak helyet. Ma már brutálisnak hangzik - és ebben nagy szerepe van A texasi láncfűrészes mészárlásnak -, hogy láncfűrészt használtak a szüléseknél. Ugyanakkor hatékony szerszámról volt szó, amivel az orvosok jó lokalizáltan, mégis nagy erővel voltak képesek metszést ejteni a csonton.

Később a technika egyre tökéletesedett, és a synphisotomia rutinszerű beavatkozássá vált nemcsak a szüléseknél, de egyéb csontátvágást igénylő műtétek során is. Az eszköz utóda a drótfűrész lett a 19. század végén. Itt a fogas huzalt nem kapcsolták körbe, hanem mindkét oldalán fogót szereltek rá, és ide-oda húzták. A láncfűrész ugyanakkor megszokott szerszám maradt a szülészek kezében, egészen a kórházi higiénia alapvető fejlődéséig, amely már túlélhetővé tette a hasi műtéteket, így a császármetszést is.

Drótfűrészt mind a mai napig használnak a sebészek, például végtag-amputációknál, illetve koponyaműtéteknél. A favágásra használt láncfűrészt a sebészeti láncfűrészből ihletet merítve fejlesztették ki (bár a szerszám eredete nem teljesen egyértelmű, egyszerre több hasonló, konkurens találmány is versengett a felhasználók kegyeiért). Ezt 1905-ben szabadalmaztatták, de még nem volt mozgatható. Az első mobilis favágó láncfűrész 1918-ban jelent meg.