A kutyamaffia esete az irodalomtörténettel

Az 1800-as évek közepén Londonban virágzott a kutyarablás. Ahogyan egyre többen tartottak otthon kiskedvencként kutyát, úgy egyre többen szakosodtak arra, hogy elrabolják az állatot, majd váltságdíj fejében szolgáltassák vissza. Annyira népszerű volt ez, hogy a Metropolitan Police külön részleget is létrehozott a felderítésükre, de nem sikerült nagy sikereket elérniük, hiszen az egész úgy működött mint egy bűnszövetkezet, amiben a tolvajok mellett közvetítők és túsztárgyalók is szerepeltek. A kutyamaffiában mindenki védett mindenkit, a rendőrség pedig sosem jutott el az igazi bűnösökig.

Általában a kisebb méretű, úgynevezett női kutyákat rabolták el, ilyenek voltak a spánielek, terrierek vagy az uszkárok. A tulajdonosok minél gyorsabban szerették volna visszakapni a házikedvencüket, ezért inkább eleget tettek a kutyarablók követeléseinek, mintsem a rendőrséghez fordultak volna. Főleg, mert a kutyarablók néhány alapmotívumban kifejezetten hasonlítottak az emberrablókhoz, és ha valaki nem fizetett vagy nem volt kellőképpen együttműködő, a postával könnyen egy kutyafület vagy tappancsot kaphatott motivációnak. Korabeli bűnügyi feljegyzések szerint legalább 141 különálló kutyarabló tevékenykedett Londonban, közülük legalább 45-nek ez volt a főállása, hiszen meglehetősen sok pénzt, mai értékre átszámolva éves szinten olyan 180 millió forint forgott ebben az illegális bizniszben.

Elizabeth Barrett a viktoriánus korszak egyik legismertebb költőnője volt. Egész élete során betegeskedett, bajok voltak a tüdejével és egy lovasbalesetben is megsérült, viszont édesapja engedte, hogy együtt tanuljon a fiútestvéreivel, és támogatta a költői elképzeléseit is. Első kötete 20 évesen jelent meg, majd egyre népszerűbb lett, verseit Anglián kívül is ismerték. 1845-ben, 39 éves korában találkozott Robert Browninggal, ekkor a tüdőbetegsége már annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem volt benne biztos, hogy megéli a következő telet, ezt a férfinak is megmondta. Az orvosai szerint az enyhébb dél-olasz időjárás, a kevésbé nyirkos levegő jót tett volna neki, de úgy gondolta, hogy édesapja sosem adná áldását arra, hogy elhagyja az országot. Egyetlen vigasza az imádott spánielje, Flush volt, akivel gyakran jártak együtt sétálni, pont úgy, ahogyan azon a bizonyos szeptember elsejei reggelen is, 1846-ban.

Barrett a húgával ment aznap vásárolni, és ahogyan azt megszokták, Flush türelmesen várta a kerekek között, hogy a két hölgy elfoglalja a helyét a kocsiban, majd Elizabeth szólt neki – de szokásától eltérően Flush nem ugrott az ölébe. Mindenhol keresték, szólongatták, de a kutyának nyoma veszett. Húga, Arabel próbálta azzal nyugtatni Elizabethet, hogy hamarosan felveszi velük a kapcsolatot a kutyarabló, és tájékoztatja őket a váltságdíjról.

A kutya egyébként Elizabeth saját bevallása szerint is igazi elkényeztetett jószág volt, aki „fel sem emeli az orrát egy nem vajas kenyérdarabra”. Szerette a muffinokat, a lány apja pedig gyakran még a tortából is adott neki. Hetente kétszer fürdött, és legalább naponta egyszer átfésülték a bundáját. Elizabeth verset is írt hozzá, amiben szerető barátnak hívta, és arról írt, hogy a kutya nem tágított mellőle, amikor beteg lett, vagy hogy megvigasztalta, amikor sírt.

Az egyik fiútestvérük azonnal el is indult megkeresni egy bizonyos Taylor nevű férfit, hiszen az előző két alkalommal is az ő közreműködésével és jelentős jutalékának kifizetése után kapták vissza a kutyát. Akkor ígéretet is tett, hogy amennyiben újra elveszne a kutya, akkor is hozzá kell fordulni. Taylor úgy adta elő magát, mintha a kutya megmentője lenne, és azt is elmondta, hogy a galád rablók akkor már két éve figyelték Elizabethet és a kutyát, és vártak a lehetőségre, hogy ellophassák az állatot. Szóval Henry, a testvér előkerítette Taylort, a kutyatolvajokkal suttogót, és kiderült, hogy Taylor már értesült is Flush újabb eltűnéséről.

Barrett közben megírta félelmeit Browningnak, aggódott, hogy többé nem látja a kutyáját, de attól is félt, hogy mások is olyan gyenge és törékeny embernek látják, ahogyan a kutyarablók látták őt. Végül másnap este érkeztek hírek a kutyáról, miszerint 10 fontért lehet visszavásárolni, ami mai értékben nagyjából 400 ezer forintnak felel meg. A nő aggódott hogy rövid időn belül nem tudja összeszedni a pénzt, a késlekedéssel pedig Flush halálos ítéletét írja alá, hiszen számtalan olyan rémtörténetet lehetett hallani, hogy a kutyarablók az állat tetemét küldték el a gazdának, ha az nem fizetett időben. Megkérte testvérét, hogy kerül, amibe kerül, szerezze vissza a kutyát, Taylort pedig arra kérte, hogy tárgyaljon a kutyamaffiával a váltságdíj csökkentéséről.

Aznap este Taylor visszatért. Elizabeth öccse, Henry, és apjuk fogadták, a nőnek nem szóltak az érkezéséről. Taylor boldogan újságolta, hogy sikerült kialkudni a kedvezményt, és hat fontra csökkentette a váltságdíjat, de az apa elzavarta a tárgyalót. Elizabeth csak reggel értesült róla, hogy elveszett a remény, hogy újra láthassa a kutyáját, ráadásul az apja ki sem kérte az ő véleményét. Itt kell megemlítenünk, hogy Elizabeth Barrett élete nem csak a tüdőbetegsége vagy a maradandó sérüléseket okozó balesete miatt nem volt irigylésre méltó, hanem amiatt sem, ahogyan az apja, Edward Moulton-Barrett próbálta egyben tartani a családot. A férfinak az volt ugyanis az elve, hogy az a gyerek, amelyik megházasodik, az elesik az örökségtől. Most azonban úgy tűnik, túl messzire ment, ugyanis Elizabeth nem csak azt határozta el, hogy visszaszerzi a kutyát, de azt is, hogy itt az ideje megszökni, és új életet kezdeni Browninggal Olaszországban, oldalukon természetesen a kutyával.

Elizabeth tudta, hogy ennyi ideje nincs, így a kezébe kellett venni az irányítást. Bár a testvére és az udvarlója is megpróbálta lebeszélni arról, hogy Whitechapelbe, Taylor környékére utazzon, Elizabeth elindult, és magával vitte a szobalányát is. Whitechapel egyébként nem a közbiztonságáról volt híres már akkor sem, nem csoda, hogy Hasfelmetsző Jack is itt tevékenykedett. Ahogyan a környékre értek, egyre nagyobb tömeg vette körül a kocsit, és kérdezték, hogy Taylort keresi-e. Mivel sem ő, sem a kocsis nem mondta senkinek, hogy őt keresnék, de az emberek mégis tudták, ahogyan azt is, hogy egy kutya is van a dologban, Barrett számára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy jó úton halad.

A kocsit körülvevő emberek, ha Taylort nem is, de Taylor feleségét tudták előkeríteni, aki Elizabeth későbbi leírása szerint tipikus női bűnözőnek nézett ki, és mindenáron azt akarta, hogy a két nő szálljon ki a kocsiból, és várják meg Taylort. Mivel nem lehetett tudni, hogy a férfi néhány perc vagy néhány óra múlva érkezik-e meg, Elizabeth inkább nyugodt maradt, és annyit válaszolt:

Nem szükséges kiszállnom, az viszont szükséges, hogy Taylor úr tartsa be a szavát, és hozza vissza a kutyát, aminek a visszaszolgáltatásába már korábban beleegyezett.

Azt is egyértelművé tette, hogy a nap végéig kap haladékot, és közben olyan rettenthetetlennek mutatta magát, amiről fogalma sem volt, hogy képes. Nem sokkal hazaérkezésük után megjelent a háznál Taylor, aki már jóval kevesebb összeget követelt. Ekkor rontott be a szobába Elizabeth egyik testvére, és elzavarta a háztól. Taylor megígérte, hogy soha nem fogják újra látni a kutyát.

Elizabeth ekkor már nem hagyhatta annyiban a dolgot, aznap már tárgyalt bűnözőkkel is, kész lett volna visszamenni a veszélyes környékre, de a család nem engedte. Az egyik fiútestvére vállalta, hogy elmegy, és megkeresi Taylort, Elizabeth pedig azt kérte, hogy mindenben kövesse az ő iránymutatását. Két órával később az ölében a kutyával tért vissza, Flush koszos volt és sovány, három tál vizet is megivott azonnal, és egész éjjel nyöszörgött. Elizabeth tudta, hogy most biztonságban van, de ez a bűnbanda nem engedi el olyan könnyen, így Flush érdekében is minél gyorsabban el kell hagynia Londont.

Browninggal megbeszélték, hogy előkészítik és minél hamarabb véghezviszik a szökésüket. Barrett a nagy kutyamentési akció után már nem az a félszeg nő volt, aki előtte, már tisztában volt azzal, hogy mire képes, és tudta, hogy van benne annyi erő, hogy maga mögött tudja hagyni az eddigi életét. Titokban házasodtak össze szeptember 12-én, hazamentek, és úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Közben Browning előkészítette az utazást, és szeptember 19-én megszöktek. Edward Moulton-Barrett soha többé nem beszélt a lányával, a leveleit ki sem nyitotta. Kitagadta az örökségből, csakúgy mint másik két gyermekét, akiknek annyi volt a bűnük, hogy megházasodtak. Nem sokkal az után, hogy Olaszországban letelepedtek, Elizabeth szült egy gyermeket, miközben itt írta meg több kiváló művét.

Flush 1854-ben, 13 évesen pusztult el, Elizabeth akkor öt éves fia azt mondta az anyjának, hogy egészen biztos benne, hogy egy év múlva a kutya újraszületik. Hogy ez mennyire jött be, azt nem tudjuk, de az egészen biztos, hogy Flush története örökre fennmaradt, ugyanis Virginia Woolfot is megihlette, aki egy kisregényt írt a kutya elrablásának a történetéből, amelyben a kutya szemszögéből és érzéseiből mutatja be az eseményeket, és ad egy furcsa képet az akkori londoni arisztrokrácia mindennapjairól.