Kifogyott a lőszerből, az ellenségtől kért utánpótlást a legtökösebb admirális

Magyarországon valószínűleg kevés embernek mond bármit Peter Jansen Wessel neve, és alighanem akkor sem változik sokat a helyzet, ha hozzátesszük, hogy a szóban forgó úriember később Peter Tordenskiold néven futott be igazán nagy karriert. Ami persze nem is meglepő, Norvégiában és Dániában minden bizonnyal a minap emlegetett egri hőst, Mekcsey Istvánt nem ismeri senki, pedig hát ő volt korának egyik legnagyobb magyar vitéze.

Mekcsey és Tordenskiold között nem az az egyetlen párhuzam, hogy nem ismerik őket egymás hazájában, a heves vérmérsékletük, meg az ebből eredő korai, kicsit értelmetlen haláluk is összeköti őket. Azt viszont érdemes kiemelni, hogy Tordenskiold a dánok és a norvégok számára jóval fontosabb történelmi figurának számít, az admirálist a mai napig hősként tartják számon, az élete alapján teljesen jogosan.

A svédek réme

A legendás admirális 1691. október 28-án látta meg a napvilágot a norvégiai Trondheim városában Peter Jansen Wessel néven, egy gazdag kereskedőcsalád tizedik gyermekeként. A kis Peter már gyermekkorában elég sok bosszúságot okozott jámbor szüleinek azzal, hogy vadul vetette bele magát verekedésekbe, 14 éves korában pedig felpattant egy Koppenhágába tartó hajóra, és eldöntötte, hogy a dán haditengerészetnél fog szolgálni.

Ez nem is volt ördögtől való gondolat, akkoriban ugyanis a Dán és a Norvég Királyság unióban működött – előbbi dominanciájával –, a norvégok pedig gyakran léptek be a jövedelmező karrierrel kecsegtető hadseregbe. Wesselt első körben nem vették fel, ám hamar jó barátságot alakított ki IV. Frigyes dán király káplánjával, Peder Jespersennel, aki előbb elintézte, hogy a fiatal norvég a Karibi-térségben hajózó kereskedőhajókon szolgálhasson, majd 1710-ben egy kadéti pozíciót is szerzett neki.

Wessel 1711-ben már másodtiszt volt a Postillion nevű fregatton, de egy norvég admirális, Waldemar Løvendal hamar felfedezte a benne rejlő potenciált, így rövidesen egy négyágyús hajó kapitánya lett. Løvendal eléggé bízott ifjú kollégájában, 1712-ben egy húszágyús fregatt kapitányává nevezte ki, dacára annak, hogy a dán admiralitás megbízhatatlannak tartotta, és úgy gondolták, nem alkalmas ilyen feladatra. Wessel tényleg vakmerő is volt, ez azonban az aggodalmak ellenére mindig kapóra jött neki, így hamar kivívta magának a tiszteletet.

A fiatal kapitány a Svédország, illetve az Oroszországot, Lengyelországot, Szászországot és Dániát magában foglaló koalíció között 1700 és 1721 között zajló nagy északi háború során könyörtelenül támadt rá az összes svéd hajóra – még akkor is, ha látszólag nem sok esélye volt a győzelemre. Annyira tehetséges tengerész volt, hogy soha senki nem tudta elkapni. Wessel annyira hatékonyan pusztította a svédek szállítóhajóit, hogy 1712 végén vérdíjat tűztek ki a fejére, és bár a kalózkodásra hasonlító módszerei miatt a dán haditengerészetben is szerzett ellenségeket, a hírneve folyamatosan nőtt.

Bocs, tesó, nincs nálad ágyúgolyó?

Wessel karrierjének számos szórakoztató pontja volt, a legjobb azonban kétségtelenül egy 1714-es tengeri csatához kötődik, amikor a Løvendals Gallej nevű hajó kapitányaként került szembe a De Olbing Galley nevű angol, a svédek megsegítésére küldött hajóval. Az angol hajó kapitánya meglepte Wesselt, de ő sem maradt adós, ádáz harcba bocsátkoztak egymással. A De Olbing Galley estefelé megpróbált elmenekülni, de Wessel vitorlát bontott és utolérte, így tovább folytatták a küzdelmet.

Sötétedés után átmenetileg félbeszakadt a párbaj, de reggel a két hajó tovább folytatta a lövöldözést, aminek végül több mint 14 óra után lett vége, mert Wessel kifogyott a lőszerből. A küzdelem során mindkét hajó súlyosan megsérült, de Wessel megfutamodás helyett követet küldött az angol hajóra, és az üzenetében

A kérését elutasították, a két hajó legénysége ivott egyet egymás egészségére, aztán ki-ki ment a maga útjára. Mikor IV. Frigyes meghallotta, mi történt, hadbíróság elé citálta Wesselt, akinek 1714 novemberében a király hajójának szükségtelen veszélyeztetése, illetve létfontosságú hadititkok kiadása miatt kellett felelnie. Egy másik kapitány talán bele is bukott volna ebbe, Wessel viszont olyan vehemensen védte magát – többek közt azzal is, hogy a dán haditengerészet szabályai szerint a menekülő hajókat méretüktől függetlenül üldözőbe kell venni –, hogy Frigyes végül megbocsátott neki. Sőt, elő is léptette, miután Wesselnek volt bőr a képén erre irányuló kérelemmel folyamodni hozzá.

A kapitány a következő évben is folyamatosan zaklatta a svédek hajóit, a szolgálataiért IV. Frigyes 1716-ban végül nemesi rangra emelte, és a Tordenskiold, vagyis Villámpajzsos nevet adományozta neki. Ehhez az évhez köthető legnagyobb katonai sikere is, a dynekileni csatánál két fregattal és öt kisebb hajóval szinte veszteségek nélkül elsüllyesztett tizennégy svéd hajót, másik harmincat pedig nemcsak elfoglalt, hanem sikeresen magával is vitt. Ez önmagában is szép teljesítmény, de igazán azért volt fontos, mert a hajókon lévő katonák, lőszer és ellátmány híján XII. Károly svéd királynak fel kellett adnia a Norvégia elleni szárazföldi invázióját.

Tordenskiold karrierje ezt követően is meredeken ívelt felfelé – bár egy alkalommal ismét hadbíróság elé került, mert nem sikerült elpusztítania egy Dánia és Norvégia közti kommunikációt akadályozó svéd hajórajt –, és 1718-ban ellentengernagy lett belőle, miután személyesen közölte IV. Frigyessel a svéd király halálát. Egy évvel később aztán a korábban a marka közül kicsúszó svéd rajjal is leszámolt, amiért altengernaggyá nevezték ki, és XII. Károly után a háború második legnagyobb hőseként vonult be a történelemkönyvekbe.

Dicstelen vég, dicső örökség

1720-ban végül lezárult a nagy északi háború, Tordenskiold viszont nem sokáig élvezhette a békés nemesi életet. A háború után Németországba, azon belül is Hannoverbe utazott, ahol összeszólalkozott egy korábban a svéd katonaságnál szolgáló ezredessel, Jakob Axel Staël von Holsteinnel, miután megvádolta azzal, hogy csalt a szerencsejátékban. Tordenskiold egy lakoma közben beszélt arról, hogy egy ismerősét átverte egy hidratulajdonos, mire Von Holstein rögtön bejelentette, hogy neki van egy hidrája, és azonnal személyes sértésnek vette a dolgot.

A vitából verekedés lett, Von Holstein sikertelenül próbált kardot rántani, Tordenskiold pedig jól összeverte őt a saját kardjának gombjával. Von Holstein egy párbaj képében követelt elégtételt, melynek részletei nem ismertek, azt azonban tudni lehet, hogy Tordenskiold halálával végződött. A legendás kapitány holttestét Koppenhágába szállították, majd hírneve és rangja ellenére tulajdonképpen szertartás nélkül temették el – a dán törvények ugyanis akkoriban tiltották a párbajozást.

Peter Tordenskioldot végül 1819-ben egy szarkofágban temették újra, nevét a történelemkönyvek mellett egy nem hivatalos norvég, meg a hivatalos dán himnusz, hadihajók, szobrok és utcák is őrzik, de egy vele kapcsolatos mítosz ihlette a "Tordenskjolds soldater", vagyis "Tordenskjold katonái" szólást is. Ezt azokra használják, akik folyamatosan azt érzik, hogy kezükbe kell ragadniuk a gyeplőt, és egyszerre több szerepet is el kell látniuk. Ja, és a legendás admirálisról nevezték el a legnépszerűbb dán gyufamárkát is, melynek gyártója annak idején a svéd gyufaexporttal akarta felvenni a harcot. Ezzel a húzással abban reménykedtek, hogy Peter Tordenskiold még egyszer odacsap majd a svédeknek, de a márkát ironikus módon 1972-ben végül pont egy svéd cég vásárolta fel.