Pearl Harbor-i túlélőt süllyesztett el a brit atom-tengeralattjáró

A II. világháború utáni haditechnikai fejlődés fő csapásiránya az atomenergia kiaknázása, a különféle atomfegyverek, az azok hordozására alkalmas, esetenként atommeghajtású eszközök kifejlesztése volt. A hidegháborús évtizedekben a két nagyhatalom (az Egyesült Államok és a Szovjetunió), valamint a világpolitika nagyobb-kisebb alakítói (Nagy Britannia, Franciaország, illetve Kína, India és Pakisztán) a kölcsönös nukleáris elrettentés minél hatékonyabb kialakításán dolgoztak, aminek egyik fő katonai alapelve az atomtriád létrehozása lett.

Atomtriád alatt a fegyveres erőknek azt az összehangolt struktúráját értjük, ami földfelszínről, vagy föld alatti silókból indítható interkontinentális ballisztikus atomrakétákból, ballisztikus atomrakétákkal fölszerelt atom-tengeralattjárókból és atomfegyvereket hordozó stratégiai bombázókból áll. Az atomtriád mögött meghúzódó elv lényege, hogy egy atomháború esetén az ilyen hadi struktúrával rendelkező ország csapásmérő képessége nem bénítható meg egyetlen megelőző atomcsapással, a megtámadott fél képes marad válaszcsapást mérni a támadójára. Az ezen alapuló nukleáris elrettentés pedig igazából működött is, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy ez a cikk megszülethetett, és önök kényelmesen, az atomtriádok idejében még scifinek tűnő eszközökön olvashatják.

Sokan egyetértenek abban, hogy a nukleáris elrettentés leghatásosabb, legfélelmetesebb eszközei az atom-tengeralattjárók. A világ óceánjainak mélyén hónapokig rejtőző, gyakorlatilag észrevehetetlenül mozgó tengeralattjárók gyors és pusztító atomcsapást tudnak mérni az ellenségre, leginkább a könnyen megközelíthető partvidéki nagyvárosokra jelentve gyakorlatilag elháríthatatlan veszélyt. A nukleáris elrettentés 20. század történetében nem is volt olyan fegyveres konfliktus, amiben bármelyik fél ellenségre támadva élesben bevetette volna triádjának bármelyik atom-tengeralattjáró egységét.

Természetesen a lopakodó tengeri hadviselésben élen járó tengeralattjárók nem mindegyike volt és van fölszerelve ballisztikus atomrakétákkal, a támadó-vadász atom-tengeralattjárók fő fegyverei a különféle hajógyilkos torpedók és rakéták voltak, amiket katonai konfliktus esetén az ellenség tengeralattjárói, kereskedelmi és hadihajói ellen tudnak bevetni. Érdekes mozzanat a hadtörténeti atomkorszak kezdetétől (1945) napjainkig tartó részében, hogy miközben a nukleáris fegyverzet hordozására is képes stratégiai bombázókat számos háborús konfliktusban vetettek már be (amerikai részről elég a Vietnámban szőnyegbombázó B-52-esekre, az Irakban is használt B-2-esekre, vagy legutóbb orosz részről a szíriai háborúban az Iszlám Állam állásait támadó Tu-160-asokra gondolni), atom-tengeralattjárók igazán még soha nem vettek részt ütközetben.

A szóban forgó háborús incidens a brit királyi haditengerészet egyik Churchill-osztályú támadó célú atom-tengeralattjárójához, a HMS Conqueror nevéhez kapcsolódik, ami máig

A világsajtót bejáró eset 1982-ben történt, amikor Nagy Britannia és Argentína között két és fél hónapig tartó háború pattant ki a Falkland-szigetek és néhány kisebb közeli sziget birtoklásáért.

A Falkland-szigeteki háború azért kezdődött, mert az Argentínát vezető katonai junta úgy gondolta, hogy ideje katonai úton elfoglalni az argentin partoktól keletre, brit fennhatóság alatt lévő, de Nagy Britanniától roppant messze tengődő szigeteket (amikre Argentína egyébként a mai napig jogot formál). A Margaret Thatcher miniszterelnök irányítása alatt álló, ereje teljében lévő brit haderőnek természetesen akadt ehhez az elképzeléshez egy-két keresetlen szava, rácáfolva az argentin feltételezésre, hogy a britek lusták lesznek pár isten háta mögötti szikladarabért egy fűszálat is keresztbe tenni. Mindez a huszadik század második felének egyetlen meglepetésszerűen, hadüzenetek nélkül kirobbant súlyos fegyveres konfliktusához vezetett.

Az emlékezetes tengeri csapásra egy hónappal a harcok eszkalálódása után került sor. Az 1971-ben szolgálatba állt, Rolls-Royce nyomottvizes nukleáris reaktorral hajtott atom-tengeralattjáró április 3-án, az argentin támadás másnapján indult útnak skóciai bázisáról a Falkland-szigetek felé. A HMS Conqueror három hét alatt érte el a hadműveleti területet, ahol járőrfeladatokkal bízták meg, a Veinticinco de Mayo nevű argentin repülőgéphordozót kellett szemmel tartania. A brit matrózok április 30-án vették észre az argentin flotta ARA General Belgrano nevű könnyű cirkálóját a szigetektől dél-nyugatra, miközben a Veinticinco de Mayo észak felől közelített a harcok helyszíne felé. Woodward admirális, a brit harcoló erők parancsnoka, attól tartva, hogy az argentin hadihajók harapófogóba szorítják a brit flotta egységeit, engedélyt kért a General Belgrano elsüllyesztésére.

A brit hadiflotta otthoni központjában némi vitát váltott ki, hogy szükség van-e erre, de végül a HMS Conqueror megkapta a parancsot támadásra az admiralitástól. A General Belgrano a parancs kiadásáig eltelt időben visszavonult korábbi, agresszívnek tűnő pozíciójából és nyugatra, az argentin partok felé hajózott, mivel a Veinticinco de Mayo nem állt harcra készen. Ennek ellenére május 2-án a HMS Conqueror becserkészte az argentin cirkálót és három Mark 8 torpedót lőtt ki rá. A hajót két torpedó találta el, és a 2*365 kilogrammnyi robbanótöltet olyan súlyosan megrongálta a hajót, hogy az rövid időn belül el is süllyedt.

A csaknem 1100 fős argentin legénységből 275-en azonnal életüket vesztették a robbanások következtében. A túlélő matrózok mentőcsónakokon el tudták hagyni a hajót, de kimentésük kommunikációs hiányosságok és a rossz időjárás miatt csak másnap kezdődött meg és három napig húzódott – emiatt még csaknem ötvenen vesztették életüket. A General Belgrano fedélzetén lévők közül végül összesen 323 fő esett áldozatul a támadásnak, ami kitette az argentinok háborús veszteségének felét.

A háború végén HMS Conqueror háborús győzelemmel büszkélkedő, torpedókkal ékesített kalózzászló alatt hajózott vissza skóciai kikötőjébe, Faslane-be, de az atom-tengeralattjárót nem fogadta osztatlan lelkesedés. Az eleve sokak által ellenzett háború egyik élesen vitatható mozzanatát látták a hazafelé hajózó argentin cirkáló elsüllyesztésében, annak ellenére, hogy a tengeralattjáró parancsnoka, Christopher Louis Wreford-Brown szerint jogos harci cselekmény volt a General Belgrano megtámadása, és az argentin flotta vezetése is ezen az állásponton volt.

A General Belgrano elsüllyesztését a brit katonai vezetés kritikusai felesleges provokációnak minősítették, aminek köszönhetően csak tovább eszkalálódott a háborús helyzet, míg mások szerint stratégiai fontosságú akció volt, ami épp hogy megakadályozta a harcok még súlyosabbá válását, és előbbre hozta a falklandi háború végét. Tény, hogy a General Belgrano elsüllyedése után az argentin flottát visszavonták, és a június 14-i kapitulációig a dél-amerikai állam hajói nem vettek részt több harci cselekményben.

Az 1990-ben leszerelt, de forráshiány miatt szét nem bontott, máig meglévő HMS Conqueror így mint az egyetlen háborús trófeát begyűjtő atom-tengeralattjáró vonulhatott be a huszadik századi háborúk történelemkönyvébe. Van azonban a fenti történetben még egy említésre méltó mellékszál: az ARA General Belgrano előéletéről is érdemes megemlékezni.

A Manuel Belgrano generálisról, a független Argentína egyik atyjáról elnevezett hajót ugyanis eredetileg USS Phoenixnek hívták, és a II. világháború vége után adta el az Egyesült Államok a dél-amerikai országnak. Az amerikai hadiflotta 1938-ban vízre bocsájtott, Brooklyn-osztályú cirkálója egyike volt a Pearl Harbor elleni japán támadást túlélő hajóknak, és később eredményesen végigharcolta a II. világháborút, főként a csendes-óceáni hadszíntéren. A USS Phoenixet 1946. július 3-án szerelték le, és 1951-ben vásárolta meg a Juan Perón vezette Argentina, "17 de Octubre" névre keresztelve a sokat látott hadihajót. A cirkáló részt vett az elnök elleni 1955-ös puccsban, és Perón elmenekülése után kapta meg végső nevét, az argentin nemzeti lobogót megalkotó Belgrano tiszteletére.