Magyarországon született az árja fizika vezéralakja

Lénárd Fülöpre akár zseniális fizikusként is emlékezhetnénk ma, hiszen 1905-ben Nobel-díjat nyert a katódsugarakkal végzett kísérletei alapján megalkotott atommodelljéért. Ezzel ő lett az első Magyarországról származó Nobel-díjas. Azért fogalmazunk ilyen furcsán, mert ő magát németnek tartotta, a szülei is német származásúak voltak.

A 20. század elején az egyik legelismertebb fizikus volt a világon, viszont az elméleti fizikával nem nagyon tudott mit kezdeni. Úgy gondolta, hogy csak laboratóriumi kísérletekkel lehet bármit is megtudni a világról. Mások a szakmában nem így gondolták, például egy bizonyos Albert Einstein sem. Ő éppen Lénárd Nobel-díjának évében robbant be a tudományos köztudatba a teljes fizikai világképünket átformáló négy tanulmányával (a fotoelekromos effektusról, a Brown-mozgásról, a speciális relativitásról, illetve a tömeg-energia egyenlőségről) - és ezeket a felfedezéseket mind gondolatkísérletek útján érte el, miközben a berni szabadalmi hivatalban unatkozott.

Lénárd először pozitívan viszonyult Einsteinhez, amint azonban nyilvánvaló lett a számára, hogy az egyre inkább szupersztárrá váló kolléga állva hagyta őt a fizikában, egyre inkább konkurenst látott benne.

A verseny nem feltétlenül válik a tudományos fejlődés kárára, ha ez még nagyobb erőfeszítésekre sarkallja a versenyzőket. Lénárd azonban más utat választott, féltékenysége nőttön nőtt, és nem magában találta meg szakmai kudarcai okát. Rájött, hogy őt (és az úgynevezett német fizikát) elnyomják a zsidók, akik az absztrakt őrültségeikkel bepiszkítják a tiszta kísérleti tudományt. Így belőle lett a nácik egyik első és leglelkesebb támogatója, ami a Harmadik Birodalomban pozícióhoz juttatta, de eközben kiírta magát a valódi tudósok sorából.

Lénárd Fülöp Pozsonyban született, és magyar gimnáziumban érettségizett. Később Eötvös Loránd is volt főnöke a Budapesti Tudományegyetem (amit akkor még persze nem hívtak ELTE-nek). 1905-ben már világhírű kutató volt, így megengedhette magának, hogy kedveseket írjon a feltörekvő tehetség Albert Einsteinnek, aki felfedezéseiben Lénárd egyes kísérleti eredményeire is támaszkodott. Így írt Einsteinnek, miután az előállt a fotonok elméletével:

Semmi sem tesz engem boldogabbá, mint egy ilyen mély gondolkodású [tudós], aki örömét leli az én munkámban.

Válaszul Einstein “nagyszerű mesternek és zseninek” nevezte Lénárdot. A kedvesség egyikük részéről sem tartott sokáig. Einstein szakmai alapon támadta Lénárdot, és egyik barátjának infantilisnek nevezte a (valóban elhibázott) elméleteit, a kutatásait pedig “a nevetségesség határán táncolónak”, illetve egyszerűen hülyeségnek titulálta.

Így érkezünk az I. világháborúhoz, amelynek fellángolása, majd elvesztése megerősítette a német nacionalizmust és antiszemitizmust, és a korszellem Lénárdot is magával ragadta. Mi az, hogy magával ragadta, ő lett az úgynevezett árja fizika fő ideológusa. Az egyre kristályosodó nézetei szerint az árja fizikából ki kell irtani a többi népek, legfőképpen a zsidók romboló hatását. A fő célpontja természetesen Einstein lett, akinek - szerinte -

Lénárd egyre nyíltabban támadta zsidósága miatt Einsteint, nyilván érezte, hogy a nácik felemelkedőben vannak, és újra eljött az ő ideje. Egy 1920-as konferencián kifejtette, hogy a fizikán eluralkodott a zsidó szellem, az elméleti fizikusok pedig úgy működnek, mint a kubista festők a művészetben, akik műértő véleménye szerint “nem képesek szépen festeni”. A Németországban született, viszont zsidó Einsteinről pedig így nyilatkozott:

attól, hogy egy kecske az istállóban jött a világra, még nem lesz belőle nemes telivér.

Véleménye erős megütközést keltett a fizikusok közösségében, amelynek jó része undorodott a náciktól, és (jogosan) féltette tőlük az életét is. Viszont Hitlernek bejött Lénárd lelkesedése, aki így egyre magasabb funkciókat kapott a nemzetiszocialisták hatalomra kerülése után. Ő lett az árja fizika vezére, és teljes erővel vette fel a harcot a zsidó fizikával, vagyis a relativitás- és kvantumelmélettel szemben. Mondjuk ezzel - bár ez legkevésbé sem volt szándéka - végeredményben a nácik ellen dolgozott, hiszen az általa elüldözött tudósok nem Hitlernek, hanem Amerikának építették meg az atombombát.

Ahogy múltak az évek, Lénárd agya egyre inkább elborult, és már minden nála sikeresebb fizikust, függetlenül azok származásától, ellenségnek és a fizikatörténetből kitörlendőnek látott. Írt egy tudománytörténeti könyvet A tudomány nagyjai címmel, amiből csak az igazán nagyokat, Einsteint, Marie Curie-t, Röntgent hagyta ki. Utóbbira különösen haragudott (holott német volt, és még csak nem is zsidó), ugyanis Lénárd magát tartotta az X-sugarak (a későbbi elnevezéssel röntgensugarak) atyjának, és Röntgent csak afféle

A nácik megtették az árja fizika irányítójának, és ebben a minőségében sikeresen rombolta a porig a korábban világelső németországi fizikát. A második világháború után rövid időre letartóztatták, de mivel akkor már csak egy 83 éves bácsi volt, futni hagyták, és élete utolsó két évét elfeledve töltötte egy Messelhausen nevű faluban (most Lauda-Königshofen egyik kerülete). A Harmadik Birodalomban Lénárd Fülöpről elnevezett heidelbergi gimnáziumot a szövetséges katonai kormányzat parancsára átnevezték Helmholtz gimnáziumra, a 19. századi német fizikus és orvos emlékére.