Ennél isten háta mögöttibb hely nincs a Földön

Palmerston egy nagyon kicsi sziget a Csendes-óceánon, mindentől messze, teljes nyugalomban. Úgy tűnhet, mintha ez lenne a tökéletes nyaralóhely azoknak, akik valóban ki szeretnének szakadni a mindennapokból, mégsem lett Palmerstonból üdülőközpont, sőt magánsziget sem, hanem a tökéletes illusztráció az "isten háta mögötti hely" kifejezéshez a szótárba.

Az, hogy egy szigetet csak hajóval lehet megközelíteni, nem olyan különleges dolog, az már annál inkább, hogy ez a hajóút kilenc napnyi, életveszélyes hajókázást jelent az óceán közepén. A hajón felállni nem lehet, és csak abban reménykedhet az ember, hogy nem kerül viharba, mert a legközelebbi segítség is több napnyira van tőle.

A sziget a Cook-szigetek része, körülötte olyan korallzátonnyal, ami miatt még egészen kis hajóval is nehéz megközelíteni. Van ugyan egy csendes kis öböl, de ott is olyan sziklák vannak, hogy nem lehet megközelíteni repülővel sem; ahhoz pedig mindentől túl messze van, hogy helikopterrel lehessen eljutni a szigetre. Marad tehát a hajó, és az életveszélyes út, amit az is nehezít, hogy a szigetnek nincs igazán magas pontja, így csak néhány kilométerről látható. Ha rossz az idő, észre sem lehet venni. Ezért rendszeresek a balesetek is, a helyiek szerint legalább egy év kell ahhoz, hogy valaki biztonságosan ki tudjon kötni, aki pedig nem gyakorlott, vagy véletlenül keveredik arra, az egészen biztos, hogy nekicsapódik a zátonynak. De ez nem bosszantja az ott élőket, hamar szétkapják a hajót, és újrahasznosítják a részeit, semmi nem megy kárba, hiszen

Minek ment oda?

A szigeten három család él, törvények vagy írott szabályok, rendelkezések nincsenek, minden szájhagyomány útján terjed a vitáikat pedig megbeszélik az érintettek egymás között.

William Marsters 150 éve érkezett a szigetre, ő volt az első ember arrafelé, bennszülöttek sem éltek ott előtte. 1850-60 környékén a sziget John Brander nevű brit kereskedőé volt, aki gondnoknak fogadta fel Marsterst. Ő pedig a szigetre költözött a feleségével és annak két unokatestvérével. Pálmafákkal ültették be a szigetet, évente kétszer pedig hajót küldött Brander, hogy elvigye a kókuszolajat, amit a szigeten állítottak elő. Aztán ennél is ritkábban jöttek hajók, majd Brander halála után teljesen elmaradtak.

Marsters Viktória királynőtől megkapta a szigetet, és olyan törvényeket alkotott, amilyeneket csak szeretett volna. Például, hogy attól fogva a felesége unokatestvérei is feleségnek számítottak. Összesen 23 gyerekük lett, majd halála előtt nem sokkal, 1899-ben három részre osztotta a szigetet, egy-egy részt kaptak a feleségek.

Ma három ember kivételével minden szigetlakó Marsters egyenes ági leszármazottja.

Az ott élő alig 40 lakos azt mondja, hogy náluk nincs háború, van helyette egy csomó kókusz. Vannak házak, naponta néhány órára van áram és internet, és a szerencsésebbeknek még néha minimális térerő is a telefonáláshoz. Esténként a férfiak nézik a sziget egy tévéjét, a nők a függőágyakban beszélgetnek, a gyerekek pedig úsznak vagy röplabdáznak. Az alkohol nem játszik, maximum ha jön a hajó, vagy különleges alkalomra készítenek egy kis sört. Van rendőr is, de a saját bevallása szerint is az égvilágon semmi dolga, ezért ukuleléket farag, hogy legalább zenélni tudjanak. 

Bolt nincs. Összesen két vécéjük van, és esővizet gyűjtenek, az lesz az ivóvíz. Pénzt csak arra használnak, hogy a szigeten kívülről vásároljanak, egyébként semmilyen pénzmozgás nincs a papíron Új-Zélandhoz tartozó szigeten. Ha valaki kifogy a rizsből vagy a lisztből, átmegy a szomszédhoz, és ott adnak, végülis az egész sziget egy család. 

Azt mondják, hogy mikor megérkezik a szállítóhajó, az olyan mintha karácsony lenne - annyiban nem is járnak ettől messze, hogy bár karácsony egyszer van évente, a hajó is csak kétszer hoz árut. Amúgy marad a kókusz és a halak.

A főutcán hat épület áll, van templom, ami inkább közösségi házként működik, ahol 10-14 óra között gyülekeznek, addig munka sincs. Munka alatt leginkább a halászatot vagy a pálmák gondozását kell érteni, ez az exportcikkük. A halakat lefagyasztják, és mikor jön a szállítóhajó, ami rizst és üzemanyagot hoz nagyobb tételben, az elviszi a fagyasztott halat. Már ha jön, mert nem olyan régen úgy alakult, hogy 18 hónapig nem jött hajó. Az utóbbi években elkezdtek nyitni a turizmus felé is, de olyan kevesen járnak arra, ami hogy az egész legfeljebb arrajó, hogy meg lehet kérni a látogatókat, hogy néhány dolgot hozzanak. Beleértve a leveleket, hogy ne csak évente kétszer kapjanak postát a rarotongai postahivatalból. 

Az érintetlen tájnak megvannak a hátulütői

Amikor a 92 éves Mama Aka fogászati kezelésre szorult, 4 napot kellett hánykolódnia a tengeren, hogy eljusson a Cook-szigetek központjába, aztán a beavatkozás után fél évet kellett várnia, hogy legyen egy hajó, ami hazaviszi.

Sokáig nem hitték, csak szóbeszédeket halottak arról, hogy nem szerencsés ha az unokatestvérek házasodnak és közös gyermekük lesz, és volt is már olyan gyermek a szigeten, aki valószínűleg emiatt örökölt genetikai rendellenesség miatt halt meg korán. Mivel más ember nincs a szigeten, továbbra is egymás között házasodnak, de tanultak az esetből, arra próbálnak ügyelni, hogy a másod-unokatestvérek közül válasszanak maguknak párt.

A szigeten van két tanár és egy nővér, ők nem a Marsters-családhoz tartoznak, viszont ott ragadtak, ha nem dolgoznak, akkor ugyanúgy a családokkal vannak. A lakosság harmada gyerek, sokan szeretnének majd elmenni a szigetről oda, ahol van munka, és kicsit több ember. Volt olyan időszak, amikor 300 ember élt Palmerstonban, ugyanúgy egymás rokonai voltak, de sok gyerek, elhagyta a szigetet, amint felnőtt, és csak kevés tért vissza. Kérdés, hogy a most felnövő gyerekek, akik közül szintén sokan szeretnének világot látni, hazatérnek-e majd, miután esetleg találtak maguknak párt. Az egyik lány arról mesélt a BBC-nek, hogy szeretne ügyvéd lenni, a tanára szerint van rá esély, hogy fel is veszik egyetemre. Ő lenne az első diplomás, aki Palmerstonban született. 

Hogy meddig marad Pamerston az utolsó  érintetlen területek egyike, ahol azért mégis csak mindenki beszél angolul, azt nem tudni. De félő, hogy a gyerekek jelentős része inkább megismerné a világot, ahelyett, hogy a szigeten élje le az életét. A paradicsomi állapotba ezen kívül csak a viharok zavarnak be rendszeresen amik az óceán közepén, mindentől távol, nagyon pusztítóak tudnak lenni. 

(Borítókép:  Wolfgang Kaehler / Getty Images)