A biciklizést nem lehet elfelejteni. De miért?

Olyan ez, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni - szoktuk mondani, ha olyasvalamivel szembesülünk, amit már hosszú évek óta nem csináltunk, és kiderül, hogy a kihagyás ellenére megy mint a karikacsapás. A mondás szó szerint értelmezve is működik, ezt tanúsíthatja bárki, aki gyerekként sokat biciklizett, aztán évtizedekkel később, felnőttként jutott eszébe újra, hogy kerékpárra pattanjon. De miért megy ez ilyen könnyedén, miközben más ismereteket meg vért izzadva sulykolunk a fejünkbe, aztán a vizsga után, amint kilépünk a tanterem ajtaján (rosszabb esetben: amint belépünk a terembe), úgy hullik ki az agyunkból, mintha soha nem lett volna ott?

Ha minden igaz, ön most az “izommemória” kifejezést kapta elő magyarázatként: a testünk egyszerűen jobban megjegyzi a mozdulatok kivitelezését, mint az agyunk. Egy ajtónyitó, telefont feloldó, vagy bankkártyához tartozó PIN-kód sem biztos, hogy számszerű formában azonnal beugrik, de a mozdulat, amivel végignyomogatja a billentyűzeten, egyszerűen “benne van az ujjaiban”.

A helyzet az, hogy természetesen nem az ujjaiban van, hanem ez is az agyában, csak másképpen és máshol eltárolva mint hogy hová tette a slusszkulcsot, a mohácsi csata évszáma, vagy ennek a cikknek a címe. (Most automatikusan felpillantott a képernyő tetejére a címért, ugye? És igen, 1526, eltalálta. A slusszkulcsban nem tudunk segíteni.)

Memory, all alone in the moonlight

Az emlékezetünk nem úgy működik, mint egy memóriakártya, amin szépen sorban üldögélnek az adatok, és amit egyszer felírtak, az ott is marad, míg felül nem írják valami mással. Az agyunkban először is van rövid és hosszú távú memória: előbbiből másolódnak át a dolgok az utóbbiba, ezt a Memento című film óta nagyjából mindenki tudja. (Vagy azóta, hogy elolvasta itt nálunk, hogy az ember miért emlékszik néha arra, mit álmodott, máskor meg nem.)

Számunkra most a hosszú távú memória az érdekes, ebből is kétféle van, a deklaratív és a procedurális emlékezet. Előbbi kategóriába tartoznak például az emlékeink arról, hogy mi történt velünk és körülöttünk - ezt epizodikus memóriának hívják, és a rögzítése alapjáraton teljesen automatikus (de csúnyán be tud tenni neki például az alkohol). De a deklaratív emlékezet raktározza el azokat a dolgokat is, amiket akarattal gyömöszölünk be a memóriánkba, vagyis megtanulunk. Például hogy melyik ország fővárosa Ouagadougou, hány méter magas a Kékestető, vagy hogy ég a napmelegtől a kopár szik sarja. (Burkina Faso, 1014 vagy 1015 attól függően, melyik tenger szintjéhez mérjük, és tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.) Az ilyenek laknak a szemantikus memóriában.

Végül ott a procedurális memória, ahol a motorikus dolgok tárolódnak, például egy akkord lefogása a gitáron, hogy hová kell nyúlni a billentyűzeten az A betű lenyomásához, vagy akár az, hogy hogyan kell biciklizni. Hogy ez egy teljesen különálló rendszer a deklaratív memóriától, azt egy híres kísérlet bizonyította be az 1950-es években. Egy súlyos epilepsziás rohamokkal küzdő páciensen végeztek el lobotómiát az orvosok, az agyának több területét is eltávolították. A rohamok valóban elmúltak, de vele a beteg képessége is az új emlékek alkotására. A műtét előtti emlékeinek is törlődött a nagy része. Egy kísérletben arra kérték, hogy rajzoljon le egy csillagot úgy, hogy nem pillant a papírra, csak egy tükörben látja azt. Néhány nap után már egész jól ment neki a mutatvány, azonban sosem emlékezett arra, hogy ezt már az előző nap is csinálta, és azelőtt is, és azelőtt is. Tehát képes volt procedurális emlékeket létrehozni, míg deklaratívakat nem.

A kérdés az, miért időtállóbbak a procedurális emlékeink a deklaratívaknál akkor is, ha az agyunk tökéletesen ép. A procedurális emlékek, így a biciklizés mikéntje a bazális ganglion, vagy törzsdúc nevű agyterületen tárolódnak. Ez mélyen az agy központi részén található, így jobban védett, mint a többi memóriaterület. Ráadásul ezen a részen felnőtt korban lelassul a neurogenezis, vagyis az új agysejtek formálódása. Ez a deklaratív memóriában állandó, az agy folyamatosan átstrukturálja magát, aminek egyes emlékek halványodása és törlődése a mellékhatása.

A legfontosabb tényezőt a procedurális memória stabilitása mögött csak néhány éve fedezték fel: ez egy speciális idegsejt-típus, amit a tudósok molekuláris réteg interneuronnak neveztek el. Ezek a sejtek írják, és olvassák ki a memóriánkból a koordinált mozgások végrehajtásához szükséges adatokat. Mivel az ilyesmik annak idején az életben maradáshoz a legfontosabb dolgok voltak, az evolúció úgy intézte, hogy elég legyen egyszer alaposan megtanulni és begyakorolni, és onnantól nem felejtjük el. Ma már nem ezen múlik a túlélésünk, de azért jól jön, hogy sosem felejtjük el, hogyan kell pálcikával enni, vagy éppen biciklizni.

(Scientific American, Psychology Today, Telegraph)