Széchenyi sosem kelt át a Lánchídon

Másfél hónappal az aradi vértanúk kivégzése után, a szabadságharcot leverő Haynau osztrák tábornok előtt avatták fel a Lánchidat 1849. november 20-án. Az első állandó fővárosi híd históriája híven követte a hazai történéseket a lánchídi csatától a második világháború végi felrobbantásán át napjainkig.

Az első állandó fővárosi dunai híd megépítése egészen a 19. századig akadályokba ütközött. A közlekedésre hosszú évszázadokon keresztül hajóhidak és hidasok (úgynevezett repülőhidak) szolgálták. Szabó László muzeológus szerint

az eltelt évszázadok alatt igen sok elképzelés született a Duna áthidalására, de a római kori, aquincumi szerkezet és a Clark-féle Lánchíd között egyik sem valósulhatott meg. Többségük megépítéséhez sem a kellő szakismeret, sem a szükséges anyagi forrás nem állt rendelkezésre.

A mérnökök egy olyan széles folyón, mint a Duna, technikailag kivitelezhetetlennek tartották a hídépítést. Nem szólva arról, hogy egy állandó hídon csak vámfizetés terhe mellett lehetne áthaladni, ami viszont sértette volna a nemesek előjogait. 

Ennek érdekében 1832-ben megalapította a Hídegyletet, amelynek fő feladata a gazdasági-politikai akadályok elhárítása volt.

Clark és Clark

Széchenyi – gróf Andrássy György társaságában – tanulmányútra indult Angliába, ahol neves hídépítőkkel – köztük William Tierney Clark mérnökkel – folytatott megbeszéléseket. Clark elismerően szólt a pest-budai Duna-szakaszról, és az építés érdekében készült, részletes és alapos mederfelmérésről. Széchenyi őt bízta meg a híd tervezői munkálataival.

1836-ban törvényben rendelték el a híd megépítését. A következő évben megalapították a Lánchíd Részvénytársaságot, amiből a vállalkozást finanszírozták. A dokumentumok áttekintését követően elfogadták William Tierney Clark tervét, majd szerződésbe foglalták a hídépítés és -üzemeltetés feltételeit. Az 1840-ben aláírt szerződés egyebek közt kimondta, hogy 87 éven keresztül a hídtól egy-egy mérföld távolságon belül nem építhető újabb átkelő, valamint hogy a hídon áthaladóknak vámot kell fizetniük. Mivel William Tierney Clark nem tudott állandóan a helyszínen tartózkodni, ezért névrokonára, Adam Clark skót mérnökre bízta az építés vezetését.

1840. július 28-án kezdődtek a munkálatok, az ünnepélyes alapkőletétel pedig 1842. augusztus 24-én történt. 

Hídavatás fagyos légkörben

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején a félkész híd többször is „gazdát” cserélt. Az osztrák hadsereg robbantási kísérletei pedig szerencsére kudarcot vallottak. A sérüléseket később kijavították, és a hidat nem sokkal a szabadságharc leverése után, 1849. november 20-án átadták a forgalomnak. A vámszedést másnap kezdték meg. A gyalogosoknak egy, a teherrel közlekedőknek kettő, a tehenet kísérőknek három, a kis szekérrel áthaladóknak öt, a nagy szekérrel érkezőknek tíz krajcár volt a hídpénz.

Domonkos Csaba muzeológus szerint a vámfizetés úgy működött, hogy az átkelésnél a díjat az egyik oldalon ki kellett fizetni, amiért egy kis fémlapocskát, egy hídbárcát kapott az ember, amelyet a híd túlvégén le kellett adni. A járdákon is egyirányú volt ezért a forgalom, azaz az egyik oldalon csak Budára, a másikon csak Pestre lehetett menni.

A híd megnyitásának napján a Hölgyfutár című lap figyelmeztette is a hidat használókat, hogy az urak az esernyőjüket a hónuk alatt vigyék, mert ha a vállukon »cipelik«, akkor magasabb hídvámot kell fizetni, mivel terhet visznek át a hídon. Ugyanis a díj mértéke más volt egy gyalogosra, egy olyan emberre, aki terhet vitt a hátán, és persze a szekerek és a lovasok tekintetében is.

Széchenyi István, a világ nyolcadik csodájának tartott építmény megálmodója sosem kelt át rajta, és sosem látta készen a Lánchidat. 

A hídavatási ceremónia amúgy eléggé fagyos légkörben zajlott le, beszédek hiányában az a Haynau osztrák tábornok vezette az ünnepséget, aki másfél hónappal korábban kivégeztette az aradi vértanúkat.

A korabeli Európa egyik legnagyszerűbb mérnöki építménye egyesítette a két várost: Pestet és Budát. Az építés költsége meghaladta a hatmillió forintot. A hídba épített vasanyag súlya 2139 tonna volt. A 380 méter hosszú, 14,8 méter széles híd pályaburkolatát fapallókra helyezett, olajjal átitatott fakockákból állították össze. A híd négy kőoroszlánját Marschalkó János szobrászművész készítette 1852-ben. A Széchenyi lánchíd elnevezést 1899 novemberében, az átadás 50. évfordulóján tartott ünnepség óta viseli.

Átépítés, újjáépítés, korszerűsítés

1887-ben Kherndl Antal mérnök vezetésével átfogó statikai ellenőrzést tartottak. Megállapították, hogy a híd pályaszerkezete és az azt alátámasztó öntöttvas kereszttartók állapota nem kielégítő. A javításra azonban nem volt lehetőség, az átépítés alkalmával a teljes fémszerkezetet ki kellett cserélni. Mindez 1913 és 1915 között történt meg. Az átépítés után a pályaszerkezet impregnált fakockákat kapott. A fakockák azonban hamar deformálódtak, ezért felbontották őket, és a helyükre betonalapra rakott kis kövek kerültek.

A lánchídi csata (1918. október 28-án többezres tömeg követelte a Hadik-kormány menesztését és Károlyi Mihály miniszterelnöki kinevezését) után egy hónappal, november 30-án az állami hidakon – köztük a Lánchídon is – 

A második világháború végén, 1945. január 18-án a németek felrobbantották a Lánchidat, hogy akadályozzák a szovjet csapatok átkelését a Dunán. Mindkét horgonykamrát aláaknázták, de csak az egyik robbant fel. 1947 elején döntöttek az újjáépítéséről, amit a Lánchíd-bizottság irányított. Az újjáépítés gyorsan haladt, a Dunából kiemelt romok jelentős része épen maradt, így azokat újra fel tudták használni. Az újjáépített Lánchidat az eredeti felavatásának 100. évfordulóján, 1949. november 20-án adták át a forgalomnak.

1973-ban újabb korszerűsítési munkálatok miatt lezárták a hidat. Ellenőrizték a láncokat, és kicserélték a szegecsek egy részét. Rozsdátlanították, újrafestették a szerkezetet, az útpálya új aszfaltburkolatot kapott. 1986–1988 között rozsdátlanítás után a nehezen hozzáférhető részeket (a lánccsatornát és a láncközöket) is újramázolták. 1999-ben, a 150. születésnapján pedig új világítási rendszert kapott a főváros talán legismertebb jelképe, a Lánchíd.

(Borítókép: A felépült Lánchíd 1859-ben. Fotó: British Library/Flickr/Wikipedia