Itt az Index nagy kalózhatározója

A kalózokról alkotott képünk valójában kevés forrásból származik. Az egyik Robert Louis Stevenson híres regénye, A kincses sziget (1881). Számtalanszor kiadták (csak magyarul tizenhatszor 1887 óta) és megfilmesítették. Innen jön a romantikus kalózvilág minden ma ismert eleme.

A másik Jack Sparrow, a Karib-tenger kalózai jól ismert, eszelős tekintetű, egyedi mozgáskultúrájú, raszta hajkoronájú kapitánya, aki végleg belénk égetett minden korábbi elképzelést.

De már korábban is javában folyt a tengeri rablás. Időszámításunk előtt 75-ben például egy 25 éves római tisztet ejtettek foglyul anatóliai kalózok az égei-tengeri Farmakonisi szigetnél, és csak busás váltságdíj fejében engedték szabadon. Harmincnyolc nap elteltével érkezett meg a váltságdíj, a fogoly pedig hazatérhetett. Rövidesen négy római gálya több száz katonája kereste fel a kalózokat, hajóikat elsüllyesztették, a túlélőket pedig keresztre feszítették. Ez volt az ifjú Julius Caesar bosszúja, amiért túszul ejtették őt. Valószínű, hogy a vele esett közjáték is megalapozta kérlelhetetlenségét ahhoz, hogy később ő legyen az első római császár. 

Haverom a kalauz?

A tengeri és part menti fosztogatókat pirate néven emlegetik szerte a világon a „peiratész” (rabló) görög szóból. De mint oly sok mindenre, nekünk erre is külön szavunk van. A legelfogadottabb vélemény szerint a török eredetű kalauz (vezető) szóból alkottuk a kalózt, aki eredetileg utazók „kalauzolásával” foglalkozott. Hogy ez a segítőkész bizalmi poszt miként fordulhatott ennyire a visszájára, nemcsak nyelvészeti rejtély.

Egyik fő színtere pedig Amerika és különösen a karibi szigetvilág. Mesés hajórakományok százai vitorláztak Európába, főleg a Spanyol Királyságba a félig-meddig még törvényen kívüli kontinensről. Sok kalandort vonzott a gyors meggazdagodás lehetősége, akik a legkülönfélébb módokon érték el céljaikat.

Mindenekelőtt félelemkeltéssel.

A legszadistábbak

A francia származású François l’Olonnais (kb. 1635–kb. 1668) volt az egyik legkegyetlenebb közülük. Legalábbis úgy hírlik.

Alexander Exquemelin hajóorvos 1678-as könyvében (History of the Buccaneers of America) leírja, hogy apránként darabokra csapta áldozatait, mások nyakát pedig addig szorította zsinórral, amíg ki nem pattant a szemük. L’Olonnais állítólag egyszer még egy férfi szívét is kivágta és beleharapott. Gazdagon, de karmikusan halt meg: midőn Panama tartomány parti vizein hajója zátonyra futott, l’Olonnais és emberei egy sebtiben összeácsolt bárkával kijutottak a partra, ahol elfogták őket a helyi kannibál indiánok, és nemes egyszerűséggel mindnyájukat megették.

Nem marad el tőle az angol Edward Low kapitány sem (1690–1724), aki az angliai Westminsterből származott, és már kiskorától érdekelte a tolvajlás. Végigfosztogatta az Atlanti-óceán mindkét partját. Hírnevét leginkább azzal szerezte, hogy előszeretettel vágta le áldozatai fülét, orrát, amiket azután gyűjteménybe rendezett. Soha nem kapták el, Brazíliában veszett nyoma. 

A legjózanabb

Ha a kalózkodásra üzleti tevékenységként tekintenénk, akkor a karib-tengeri piac topmenedzsere minden bizonnyal Bartholomew Roberts walesi kalóz (1682–1722) lenne 470 elfoglalt hajóval. A krónika, de még Új-Anglia kormányzója is méltatta bátorságát, és több szempontból is kiemelkedett a veszélyes üzletág művelői közül: 

• Példátlan módon nem szerette a részegeskedést, gyakran antialkoholistaként írnak róla (ami azért vélhetően túlzás, állítólag rumot nem, de sört azért ivott). Imádta viszont a zenét, támadáskor a hangos zenebonát is bevetette elrettentésül. 
• A karibi kalózdivat diktátora lehetett, mindenki másnál jobban kedvelte a díszes, elegáns ruhákat és ékszereket. Ízlését és outfitjét sokan etalonnak tartották. Jack Sparrow láthatóan a követője. 
• Megalkotta a kalóztörvényeket.   
• Az együttműködő kapitányoknak gyakran ajándékokat, ékszereket adott, vagy visszaadta a lefoglalt rakomány egy részét. Ha azonban úgy érezte, hogy legénysége elvárja tőle a keménységet, renoméja kedvéért bántalmazta a foglyokat.

A legemancipáltabbak

A magát férfinak álcázó nő egyik archetípusa Mary Reed. Férfiruhában hajózott Amerikába, majd a Karib-tengeren Calico Jack Rackam kalózkapitány fogságába esett. Itt ismerte meg Anne Bonny kalóznőt, akivel számos sikeres portyán vettek részt, mielőtt Jamaicában mindnyájukat elfogták. A legénység tagjait felakasztották, kivéve a terhes Mary Readet és Anne Bonnyt. Mary rövidesen meghalt a börtönben, Anne sorsáról nem szólnak a krónikák.

A legkedvesebb

Samuel Bellamy kapitány (kb. 1689–1717) kegyességéről, nagylelkűségéről, sőt kedvességéről híresült el, miután – feljegyzések szerint – rajtaütései során messzemenő irgalmasságot tanúsított a foglyai iránt.

tengerészei pedig Robin Hood embereiként gondoltak magukra. Fekete Samnek is nevezték, mert sutba dobva a divatos parókát, egyszerű szalaggal kötötte meg hosszú fekete haját. Saját ízlését követte a kalózdivatban: kedvelte a nagy mandzsettás bársonykabátokat, térdnadrággal, selyemharisnyával és ezüstös-csatos cipővel. Balján kardot viselt, négy töltött pisztollyal.

Bő egy évet töltött csak az üzletágban, „mindössze” 53 hajót fogott el. Mégis őt gondolják a leggazdagabb karibi kalóznak.

A halálfejes zászló (Jolly Roger) azonban igaz. És a szelíd, jó modorú, elegáns Bellamy kapitány vonta föl először, hogy udvariasan jelezze: kellene neki az a hajó.

(Borítókép: Jack Sparrow. Fotó:  Jesse Grant / Getty Images / Disney)