- Tudomány
- Ma Is Tanultam Valamit
- albánia
- koszovo
- i. világháború
- antant
- osztrák-magyar monrchia
- szerbia
- nopcsa ferenc
- montenegró
Amikor magyar bakák és egy erdélyi báró bevonultak Albániába
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- 50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
- A cikkcakkos tengerpartok az őrületbe kergetik a matematikusokat
- Tízezrével érkeznek hozzánk, fejükben iránytű van, és éktelen lármát csapnak
Montenegró 1916 januárjában történt megszállásával a központi hatalmak balkáni hadműveletei még távolról sem értek véget. További feladatuk volt a dél felé menekülő szerb sereg üldözése és az Albániában támaszpontokat kialakító olaszok kiszorítása.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1915-ös balkáni hadműveleteit és Montenegró elfoglalását sikeresen parancsnokló Kövess Hermann tábornok a magyar népfelkelőkből toborzott XIX. hadtestet bízta meg Albánia megszállásával. Az 1912-ben függetlenné vált Albánia elvileg semleges ország volt, de az antant, amely 1914 nyarán annyira felháborodott Belgium semlegességének megsértésén, később, amikor az ő katonai érdekeiről volt szó, már nem volt ennyire kényes a nemzetközi jogi előírásokra.
Görögök, szerbek, olaszok, franciák és persze albánok
A világháború kitörését követően Albánia déli részét a szintén semleges görögök, északi vidékeit pedig a Monarchiával harcban álló szerbek szállták meg. A belső anarchiától sújtott ország középső részén a háborúba 1915 májusában belépő olaszok lettek az urak, akik Valona kikötőjében ütötték fel főhadiszállásukat.
Albánia fővárosa ekkoriban Szkutari (mai nevén: Shkodra) volt, ide a világháborús káoszban, 1914 végén a montenegróiak vonultak be. Miután a montenegrói kormány kapitulált, 1916. január 24-én a város a Monarchia kezére került. A bevonulás nem volt sem ünnepélyes, sem romantikus, a városban az éhhalál szélén álló szerb katonák százainak siralmas látványa és az elpusztult lovak tetemeinek elviselhetetlen bűze fogadta a császári és királyi egységeket.
Nem nyaralni mentek Korfura
Szkutari elestének napján az utolsó szerb egységeket is sebesen evakuálták az albán városhoz közeli, a korábbi évszázadokban a velenceiek által használt San Giovanni di Medua kikötőből, ami ma Shëngjin néven népszerű albániai üdülőhely. A szerb hadsereg megtépázott maradványa, amely ekkor már a délebbre fekvő Durazzóban (Durrës) volt, igyekezett onnan gyalog vagy hajóval minél gyorsabban odébbállni, és a francia flotta ezen a ponton elkezdte felgyorsítani a szerb erők átszállítását az ekkor hivatalosan még semleges Görögország szuverenitása alatt álló Korfu szigetére, amit az antant nemes egyszerűséggel megszállt erre a célra.
Átkelés az Albán-Alpokon
A túlnyomórészt magyar csapatokból álló 2. hegyi dandárt 1916 januárjában a koszovói Prizren településre irányította a főparancsnokság. Az ottomán kori hangulatú, karcsú minaretekkel teli városban érte a parancs, hogy a lehető leggyorsabban át kell kelnie az albán hegyeken, és a tengerparton le kell csapnia a még mindig evakuáció alatt lévő szerb csapatokra, illetve a velük szövetséges Esszád Toptani pasa albán csapatainak maradványára.
Esszád Toptani pasa
az albán történelemnek egy hírhedten gátlástalan figurája volt,
aki a szerbek és olaszok támogatásától remélte, hogy az anarchiába taszított országának királyává válik. Ő volt Észak-Albánia leghatalmasabb földesura, nem kevesebb mint negyvenezer holdas birtokkal. Volt egy tízezer főt számláló hadserege, amelynek segítségével elnöknek kiáltatta ki magát a megfélemlített albán törvényhozási képviselőkkel.
Ennek a seregnek a tagjait egy őket személyesen is jól ismerő magyar csendőrtiszt lesújtóan csak „Albánia söpredékének” nevezte a korabeli sajtóban, de ezen a jelzőn Albánia mai lakói sem akadnának fenn. A pasa és emberei ugyanis gátlás nélkül kiszolgálták Szerbia érdekeit; fegyverrel, lőszerrel és a központi hatalmak egységeinek mozgásáról adott hírszerzési információkkal segítették a szerbek 1915/16-os átkelését az albán hegyeken keresztül a tengerpartra.
Esszád pasa a háború végéig az antant talonban tartott ütőkártyája maradt,
egészen addig, amíg egy Avni Rustemi nevű fiatal albán nacionalista ki nem oltotta életét a párizsi Continental Szállodában.
A koszovói Prizren és az albán tengerpart közötti útvonal ekkor még ismeretlen terep volt, modern térképek nem álltak róla rendelkezésre. A szerbek ugyan már kétszer átkeltek rajta, először 1912–13 telén, másodszor pedig 1915 kora telén, de mindkétszer hatalmas veszteségekkel. A 2. hegyi dandár menetvonala követte
a menekülő szerb király
és kíséretének néhány héttel korábbi útvonalát a Drim folyó völgyében, majd a katolikus mirdita törzs földjén keresztül a tengerpartig. A szerb átkeléseknél a magyar hadmozdulat logisztikáját sokkal alaposabban megszervezték, így télvíz idején minimális veszteséggel átjuttatták nemcsak a dandár személyzetét, hanem vele együtt több ezer lovat is.
Durazzo elfoglalása
A központi hatalmak elől menekülő szerbeket több irányból is üldözték. Az 1913-as vereségük miatt bosszúszomjas bolgárok keleti irányból loholtak utánuk, a szerbek tudták, hogy az ő fogságukba esni nem lenne szerencsés.
A Monarchia XIX. hadteste Szkutari irányából vonult északról délre, koszovói albán csapatokkal is kiegészülve, ez utóbbiak szintén szívesen elszámoltatták volna a szerbeket korábbi sérelmeikért. Február első napjaiban el is érték a Mati folyó partját, majd február második felében már az olaszok és Esszád pasa erői által védett Durazzo kikötővárosát ostromolták, ahonnan a szerb hadsereg egységeit nem sokkal korábban evakuálták.
Február végén a várost a Monarchia erői,
köztük magyar nemzetiségű alakulatok
hatalmukba kerítik. A katonák között voltak győriek, budapestiek, szegediek, debreceniek, illetve a később elcsatolt területeinkről pozsonyiak és nagyváradiak. A magyar egységek, illetve a velük harcoló zágrábiak és a vakmerőségükről ismert bosnyákok támadásai elől az olaszok meghátráltak, hadiflottájuk segítségével elmenekültek. Az antant a frontvonalat csak több száz kilométerrel délebbre, az Ohridi-tónál és Dél-Albániában tudta stabilizálni 1916 derekán.
Egy erdélyi báró az albán katolikus zászlóalj élén
A Monarchia megpróbált az albánok soraiból toborozva újabb katonai egységeket felállítani. Bár harchoz szokott népről volt szó, és a fegyverekhez is jól értettek, a modern hadseregbe való betagozásuk nehézségekbe ütközött. A fiatal albán férfiak rendkívül ügyetlennek bizonyultak a fegyelmezett csapatmozgásban, menetelésben, amit
a mi katonáink elképedésére még dobszó és katonazenekar segítségével sem tudtak elsajátítani.
Az albán alakulatok élére a Monarchia a helyiek mentalitását értő és nyelvüket beszélő parancsnokokat helyezett. Egyikük
báró Nopcsa Ferenc erdélyi földbirtokos volt,
aki korábban már eltöltött néhány évet az észak-albániai hegyvidéken, élményei és megfigyelései alapján írt könyvei a nemzetközi albanológia máig fontos forrásai.
Pollmann Ferenc hadtörténész kutatásaiból tudjuk, hogy Nopcsa reaktivált tartalékos tisztként egy 3-4 ezer fős, zömmel Gjakova környékéről származó, kizárólag katolikus albánokból álló alakulat parancsnoklását kapta meg 1916 elején. Az albán egységek egyenruhát nem kaptak, de a sapkájukon piros-fekete kokárdát, karjukon pedig fekete-sárga karszalagot viseltek, és másfél korona napidíjban részesültek, amiből étkezésüket fedezték.
A kalandos életű erdélyi báró azonban nem tudott elég erőskezű parancsnoka lenni fegyelmezetlen irreguláris alakulatának. A keze alatt szolgáló katolikus albánok Tirana közelében a muzulmánok fosztogatásba kezdtek, az ilyen túlkapásokat pedig a bécsi hadvezetés nem tolerálta, ezért Nopcsát hamarosan leváltották.
A szerző Magyarország volt nagykövete Koszovóban, a fenti cikk a Koszovó történetéről készülő könyvének Index számára átdolgozott részlete.
Rovataink a Facebookon