Hungarikum lenne a villanykapcsolós szavazás?

Visszatekintve igazán bájosak tudnak lenni a régi kommunikációs formák, eszközök. A füstjelek, a kopogó szikratávíró vagy a nyílt levelezőlap névvel, címmel, tartalommal és a postás iránt érzett végtelen bizalommal.

Az 1960-as években indult Ki mit tud? és Táncdalfesztivál televíziós műsorok nézettsége kiugró volt. Nem ritkán 88 százalékos nézettséggel. Igaz csak egyetlen csatorna közül lehetett választani, már ha éppen nem hétfő volt, mert akkor egyből sem.

A versenyzőket komoly, szigorú szakemberekből álló zsűri bírálta. A néző pedig nyílt levelezőlapot ragadhatott és szavazhatott.

Ám valakik fejében fény gyúlhatott, mert 1968-tól egy igazán eredeti módszert ajánlottak fel a kedves közönségnek:

Amikor elhangzott az előadó neve, a szimpatizáns felkapcsolhatta az összes csillárját, lámpáját. Ha igazán rajongott, bekacsolhatta még a porszívót, mosógépet, centrifugát, hősugárzót is, vagy kinyithatta a hűtőszekrény ajtaját.

Eközben a tévések bejelentkeztek a budai Várnegyedben lévő Országos Villamos Teherelosztó vezérlőterméből, és figyelték az ország energiafogyasztását.

Olyan volt ez, mint egy villanydrótokon hálózatba kötött, országnyi méretű nézőtér, a tapsot azonban nem hangerőben, hanem megawattokban mérték. Minél jobban kilengett a mérő mutatója, annál nagyobb volt az egyes produkciók tetszési indexe.

Ha az állampolgár nagyon drukkolt valakinek, érdemes volt sötétben néznie a versenyt. A tévések ugyanis a fogyasztás változását mérték. Ezért sokkal nagyobb tetszést lehetett nyilvánítani, ha a lelkes nézők tömegei váratlanul, minden kapcsolót egyszerre bevetve szabadítottak csinos kis áramlökést a hálózatra.

Magyarország az elsők között szavazott villanykapcsolókkal. És működött.

Megtetszett ez másoknak is. Például a szovjeteknek. Akiknek megtetszett az 1956 óta futó Eurovíziós Dalfesztivál népszerűsége is. Ezért 1977-ben úgy döntöttek, elindítják saját dalversenyüket, az Intervíziót. Természetesen a baráti szocialista országok, a béketábor részvételével.

A műsor lényegében ugyanolyan volt, mint az Eurovízió, viszont csak államilag jóváhagyott előadók énekelhettek államilag jóváhagyott dalokat. Az államot vagy a hatalmon lévőket lekicsinylő szövegeket, ne adj isten, poénokat megtiltották, és még a táncmozdulatoknak is eléggé szelídnek kellett lenniük.

Mindenkit megleptek a szovjetek

Furcsa módon a szabad választásokat csak hírből ismerő országban már az első alakalommal szavazhattak a nézők kedvenceikre (az egyszerűség kedvéért nyílt levelezőlapon).

Ilyet még az Eurovízió sem engedett sokáig. Egészen 1997-ig zeneipari szakértőkből álló nemzeti zsűrik döntöttek. Aztán oldottak a szabályokon, és már a közönség is leadhatott telefonszavazatokat.

Kézenfekvő telefonon szavazni egy dalversenyre. Egyszerű, gyors és demokratikus. Csak ahhoz telefonra is szükség van. A Szovjetunióban pedig ritka árunak számított akkoriban, különben sem szerették, ha széles tömegek egymással csevegnek mindenféléről.

Aztán lekapcsolták a villanyt

A levlap nem igazán jó, napok telnek el, mire a szavazólapok megérkeznek, az emberek könnyen elveszíthetik érdeklődésüket. Meg aztán túl nagy bizalom sem övezte a papíralapú szavazásokat. Végül a műsor rendezői előjöttek a nálunk már rutinszerűen működtetett villanyszavazás ötletével.

Négy évig kapcsolgathatta demokratikusan a villanyt a szovjet lakosság, majd a műsor csendben elsötétült. A brezsnyevi pangás idején a pártvezetés nem szívelte még az efféle szabadosságokat sem.

Például a lakóközösségek akár össze is beszélhettek és heves tömegvéleményt nyilváníthattak az ölükbe pottyant lehetőséggel. Ahogyan az a korszak egyik legjobb magyar vígjátékában, a Gyula vitéz télen-nyáron (1970) című filmben is megesik. A nagy ribillióban a filmszerető közönség nem is tudta, hogy nagy lelkesedésében sikeres túlterheléses támadást indított a hálózati központ ellen.