Kitiltják a dolmányos varjakat a budai Várból

Hadat üzent a dolmányos varjaknak a Budavári Önkormányzat, méghozzá különös módon: egész egyszerűen kitiltják őket a kerületből. Felkutatják és költési időszak után végleg eltávolítják az összes fészket, és madárriasztó műsolymokat telepítenek a helyükre. A furcsa és drasztikus döntést a lakók kényszerítették ki, miután végleg elegük lett az elkanászodott, agresszív madarakból.

Nemcsak a Várból, hanem szerte az országból érkeznek hírek emberekre támadó varjakról. Az újbudai Sáfrány utcai lakótelepnél embereket és kutyákat inzultáltak, vagy éppen fagyizó családanyát leptek meg hátulról. Olykor békésen tekerő biciklista a célpont, csőrükkel rákoppintanak a fejekre, miközben szárnyukkal vadul csapkodnak.

A városi madártámadások elkövetői szinte mindig dolmányos varjak, és mindegyik beszámoló horrorisztikus élményként írja le a váratlan akciókat. És mindnyájunkban ott a rémült csodálkozás, hogy mi történik valójában? Hiszen a madarak el szoktak repülni, ha közelítünk hozzájuk, nem szokásuk rárontani a nagyobbakra. Gyilkos harkályokról ugyan hallottunk már, akik véres testvérháborút vívnak, de az embertől tartanak.

Legtöbbünk tudatalattijába azonban egész életre szólóan beleégtek Alfred Hitchcock klasszikus horrorjának, a Madarak című rémfilmnek képsorai, amelyeket ráadásul egy valós, 1961-es kaliforniai Montereyi-öböl parti tömeges madártámadás inspirált. Ezen az sem változtat, hogy azóta kiderült, hogy mérgező alga hatása miatt megzavarodott tengeri madarak voltak az agresszorok. 

Varjúdombi mesék

Talányos madár a dolmányos (szürke) varjú. Sokáig a kormos (fekete) varjú (Corvus corone) alfajának tekintették, 2002-ben azonban önálló fajjá nyilvánították. Úgy látszik fejébe szállt a dicsőség, mert igazából csak az utóbbi időben terjedtek el nálunk széles körben, sok helyen többszörösére nőtt az állomány néhány év alatt. Eddig is köztünk éltek, de a fekete varjak között alig látszottak.

Mostanra viszont ellepték a városokat, rákaptak a kukázásra, és szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat a parkokban, játszótereken, sportpályákon, vagy bármely nagyobb lombozatú fa környékén. Nem is kell támadniuk, sokuk már ránézésre ijesztő: átlagban fél méter hosszúak, szárnyfesztávolságuk elérheti az egy métert is.

Az amúgy inkább óvatosnak mondható madár költési időszakban, májusban és június elején megmutatja erőszakos oldalát is, amikor vadul védelmezik territóriumaikat a kéretlen polgárokkal szemben. A jámborabb varjúpárok tíz-, a vehemensebbek akár ötvenméteres átmérőjű kört is őriznek. Elég csak arra járni, máris fiókáikra veszélyes betolakodókat látnak bennünk.

Számít náluk a méret is, a kisebbeket, például kutyákat vagy szaladgáló kisgyereket rámenősebben támadhatják. És felbátorodnak, ha áldozatként viselkedünk, menekülünk vagy behódolunk,

Szakemberek a határozott szembenézést tanácsolják. Bár az ijedség pillanataiban nehéz kivitelezni egy hűvös taktikát, mégis a legjobb, amit tehetünk, hogy széttárjuk a kezünket, hogy nagyobbnak mutassuk magunkat, és hessegessünk a kezünkkel. Kitűnő fegyver a kezünk ügyében lévő szatyor, hátizsák, dzseki is. A legjobb azonban a cirokseprű lenne, ezt használják az állatkerti gondozók is a veszélyesebb madarak megfékezésére. Hátránya ellenben, hogy nem annyira életszerű, hogy partvissal induljunk fagyizni egy parkba.

Amilyen ingerülten védik sajátjukat, annyira előszeretettel rabolják ki más madarak fészkeit. Pár hete szemtanúja voltam, amint két dolmányos varjú megkívánta egy kisebb énekesmadárpár fiókáit. A kismadarak vadul védekeztek, kitartóan röpködtek a fészkük előtt, és éktelen ricsajt csaptak, szinte zengett a lakópark. A dolmányosok húsz percen keresztül próbálkoztak, nagy nyugalommal támadtak újra és újra, de nem bírtak a hősies szülőkkel, megunták az attakot, és recsegve-károgva odébb szálltak.

Mi pedig örültünk, hogy győztek az énekesek. Ám az állatok antropomorfizálása (emberi tulajdonságokkal való felruházása) ornitológusok szerint téves út, nem létezik jó madár, és rossz. Úgy is nézhetjük akár, hogy a népesedő dolmányos varjak fontos köztisztasági feladatot látnak el, eltüntetik az ember által kidobott szerves hulladék egy részét. Továbbá, meglepő módon, ők is az „énekesmadarak”, pontosabban a verébalkatúak alrendjének tagjai (olyan rendszertani csoport, hogy „énekesmadár”, ugyanis nem létezik).

A kérdés akkor csak az, hogy

És az is kérdés, hogy hívatlan vendégként miért várják el a városlakóktól ezek az intelligens madarak, hogy ne közelítsen senki az amúgy sem látható fészkükhöz. Akárhogyan is sorolnánk erényeiket, az emberek nem kedvelik őket, soha nem tudtuk megszeretni az eget befeketítő rokon vetési varjúhadakat sem. Pedig azok nem támadnak.

Feltehetnénk persze azt a kérdést, vajon támadásaikat ez a kölcsönös ellenszenv is motiválja? Az emberekre pedig potenciális ellenfélként tekintenek? De ez már megint csak egy önkényes, már a gyerekkori állatmesékből is belénk ivódott téves antropomorfizálás lenne. Viszont azt sem lehet elvárni tőlünk, hogy önként átadjuk saját térfelünket, és tudományos megfontolásokból, ornitológiailag ünnepeljük pimaszságukat, alkalmazkodóképességüket és erőszakosságukat.