Olvastak, fuvoláztak utolsó óráikban az aradi vértanúk

A világosi fegyverletételt (1849. augusztus 13.) követően a teljhatalommal felruházott Julius Jakob von Haynau, becenevén „bresciai hiéna”, táborszernagy Európa-szerte felháborodást kiváltó, példátlan bosszúhadjáratba kezdett. Feladata egyértelmű volt: elrettentő példát statuálni, és egyszer és mindenkorra lefejezni a magyar katonai vezetést.

Kivégzések már addig is voltak, ám a megtorlás csúcspontjának október 6-át szánták, amikor is a 35 honvédtábornok közül 12-t és egy ezredest felakasztottak, vagy nagyvonalú „kegyelemből” „csak” agyonlőttek Aradon.

Sokféle mendemonda, szóbeszéd kapott szárnyra, hogyan viselték utolsó óráikat és a vesztőhelyen végső perceiket nemzeti mitológiánk hősei.

De vajon mi igaz ezekből?

Az például valószínűleg csak az utókor romantikusan kiszínezett legendája, hogy gróf Vécsey Károly (aki az utolsó kivégzett volt a sorban, ezért végig kellett néznie társai kínhalálát), mielőtt a bitóhoz kísérték, odalépett a már halott Damjanich János holttestéhez, és megcsókolta a kezét. Nem bizonyított az sem, hogy a vértanúk többsége a hóhér és a kivégzőosztag előtt szabadságot éltető, emelkedett beszédet mondott volna.  

Ám a fogságból írt leveleikből és az őket a kivégzőhelyre kísérő lelkészek visszaemlékezéseiből sok minden tudható.

Az osztrák várparancsnok éjjel 2 órára rendelte be a lelkipásztorokat a foglyokhoz, akik közül mindegyik virrasztott és búcsúlevelet fogalmazott. Hárman (Damjanich János, Láhner György és Vécsey Károly) még feleségeikkel is találkozhattak.

Mit csinált a verhetetlen tábornok?

Damjanich például leveleiben könyvekért és borért folyamodott.

Miért nem küldte vissza János a megtöltés céljából küldött üvegeket? Én csak egy üveg vörös bort kaptam; talán nincs több a Péter pincéjében? Ebben az esetben kérlek, szerezz nékem valahol, talán Brünektől, igen jó vörös bort az üvegekbe. Jó volna, ha írnál Janinak Simándra egy negyed akóért, mert az ő vörös bora igen jó

– írta feleségének, akinek udvariasan felrótta, hogy „igen száraz olvasnivalót” küldetett neki, bár „azzal is múlik az idő”.

Damjanich talán a legsikeresebb honvédtábornok volt, egyszer sem veszített csatát. Szakasztott ellentéte a háromszor is főparancsnokká kinevezett Dembinszky Henriknek, aki viszont egyszer sem nyert ütközetet a szabadságharc alatt.

Nem túlzás azt állítani, hogy a lengyel gróf volt a „visszavonulások” katonai géniusza. 1849-ben, miközben megint éppen egy taktikai visszavonuló manővert hajtott végre, még az átadás előtt álló Lánchidat is fel akarta robbantani maga mögött. Alig tudta őt megakadályozni ebben a híd építőmérnöke, Clark Ádám.

Dembinszky jó ütemben vonult vissza a világosi fegyverletétel után is: előbb Törökországba, majd 1850-ben Franciaországba emigrált diszkréten, majd Párizsban megírta emlékiratait.

Saját hóhért rendelt, és áttért a katolikus hitre 

Nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy […] azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg, golyó által végeztetnénk ki,

bosszankodott megalázó akasztásos halálbüntetéséről a törött lábbal fekvő, ortodox vallású Damjanich, majd erélyesen elzavarta a hozzá kirendelt szerb gyóntató pópát, és ott, a börtönben áttért római katolikus hitre.

Mindezeket Sujánszky György minorita szerzetes beszámolójából lehet tudni, aki azt is írja, hogy a szerb származású honvédvezér büszkén kijelentette: „Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg.”

Nem bízta a véletlenre saját halálát a verhetetlen tábornok:

saját hóhért rendelt magának Brünnből (Brno, Csehország), bizonyos Franz Bottot.

És a többiek?

Gyóntató papoktól tudjuk azt is, hogy a szabadságharc hadiiparáért felelős Láhner György, aki Nagyváradra menekítette a magyar fegyvergyártást a Pestet elfoglaló osztrákok elől, utolsó éjszakáján Donizetti Lammermoori Luciájából

Október 6-a kétszeresen is végzetes nap volt számára, merthogy születésnapján lépett a bitófa alá.

A neves hadmérnök, Görgey Artúr és Klapka György korábbi erődítéstantanára, a Komáromi Erőd sikeres védője, Török Ignác még az utolsó éjszakáján is hivatásának élt: a francia hadmérnök legenda, Sébastien Le Prestre de Vauban egyik

Leiningen-Westerburg Károly gróf, német arisztokrata származású honvéd vezérőrnagy pedig megvesztegette az őröket, csak hogy honvédtábornoki egyenruhában léphessen az akasztófa alá.

Megakadályozta, hogy felakasszák

Mindeközben, az aradiakkal egy időben, Pesten agyonlőtték Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét, gróf Batthyány Lajost. Őt is megalázó, kötél általi halálra ítélték, ám utolsó találkozásukkor felesége, Zichy Antónia

azért, hogy önhatalmúlag végezhessen saját magával. A tőr azonban életlen volt, így a gróf csak megvagdosni tudta saját nyakát; vérző sebei miatt végül nem akasztották, hanem golyót röpítettek belé.

A legplasztikusabban talán egy névtelen szemtanú levéltöredéke számol be az aradi vértanúk utolsó perceiről:

Mi csak messziről láttuk, mikor a menet megindult, olyan büszkén lépkedtek, mint az Egzecérplatzon [kiképzőtér], csak szegény jó Damjanich döcögött utánuk [el volt törve a lába] egy szekéren, mellette a hóhér vörös kabátban. Látszott rajta, hogy az bántja, hogy nem masérozhat a bajtársakkal, aztán meg, hogy ő, a hős hazafi, mostan leghátul kocogott.

Mi, mikor ott álltunk a sáncon, ahol a menet elment: úgy ríttunk, akár a gyermekek. Aulich fölnézett mireánk, és katonásan visszaköszönt, a drága jó Damjanich még a sapkáját is levette, úgy integetett minékünk fel a sáncra. Szegény jó »Bruder Johann« (Damjanich, a szerk.) úgy szivarozott, mintha kocsizni menne, nem pedig a halálba, aminek a csatába annyiszor nézett a szemébe.

Ott álltunk, amíg csak láttuk őket, azután ríttunk, de nemcsak mi, hanem az őrök is…

Haynaunak ez még nem volt elég: a holttesteket elrettentésül közszemlére tetette a városban, akiket aztán pár óra múlva levetkőztettek, mert az akkori szokás szerint

és így földelték el őket a sáncárokban, a felakasztott vértanúkat pedig ott, a vesztőhelyen.