Erotikus ábrázolások mindig is születtek, amióta csak alkotni kezdett a Homo sapiens. A kőkorszaki Vénusz-szobroktól egyenes út vezetett az ókori görög vázákat díszítő okker-fekete szexképregényekig vagy a kiásott Pompejiben talált kéjsóvár szobrokig, falfestményekig. De az mégiscsak mellbevágó, hogy az első népszerű pornóképsorozat a Vatikánból indult európai diadalútjára.

1524 nevezetes év a popkultúra történetében, ekkor adta ki Rómában Marcantonio Raimondi másoló és nyomatkészítő 16 szexuális pozíciót ábrázoló képösszeállítását I Modi (Az utak) címmel, amelyen mitológiai alakok üzekednek változatos testhelyzetekben nyíltan, szemérmetlenül. Nem holmi amatőr, buja firkálmányok voltak ezek, Raimondi ugyanis a reneszánsz festő, Raffaello főmásolójaként kereste kenyerét, ő sokszorosította és népszerűsítette a nagymester képeit.

Nyögvenyelősen kezdődött 

Így tett a pajzán szériával is, igaz, azt nem Raffaello (aki pár évvel korábban meghalt, egyes feljegyzések szerint túlhajtott nemi élet okozta végkimerültségben) álmodta a falakra, hanem egyik legtehetségesebb tanítványa, Giulio Romano. Az ő képeit másolta le (az alkotó tudta nélkül) és terjesztette jó pénzért Raimondi, aki alig tudta kielégíteni a rómaiak feltüzelt igényeit.

A sikerszéria azonban hamar kifulladt, miután az éppen regnáló Medici szentatya, VII. Kelemen börtönbe vetette Raimondit, és az összes fellelhető példányt begyűjtette és elégettette.

Kérdés csak az, kinek a fejéből pattanhatott ki, hogy 16 részes hiánypótló szexkalauz megfestésével bízza meg a kor egyik leghíresebb művészét (illetve műhelyét). Méghozzá a szent városban, Vatikánban.

Lynne Lawner, a reneszánsz Itáliát kutató művészettörténész szerint személyesen VII. Kelemen pápa kérte fel Romanit a Vatikáni Palota egyik impozáns termének, a Sala di Costantinónak nem diszperzites kifestésére (másik három teremmel együtt amúgy ma is Raffaello-szobáknak nevezik a mester és tanítványai díszítette palotarészeket).

az ügyes kezű piktor haragjában tematikát váltott, és makulátlan szentek helyett kéjelgő pogányokkal töltötte meg képzeletét és a falakat.

A zabolátlan freskók ma már nem láthatók, helyettük az első, keresztény hitre tért római császár, Konstantin életének epizódjai sorjáznak a falakon, a történész szerint azonban alattuk a 16 Gyönyör pozitúrakompozíciói lapulnak.

Lehet, hogy egy dévaj kardinális?

Egy másik teória szerint egy bizonyos Bibbiena bíboros áll a vadító megbízatás mögött, és a 16 kép 16 híres római kurtizánt örökít meg legendás ügyfeleikkel munka közben.

Hihetetlennek tűnik az egész, de Bibbiena bíboros már korábban beírta magát az egyháztörténet aranylapjaira azzal, hogy 1516-ban magát Raffaellót bízta meg, ékítse fürdőszobáját fürdőző meztelen nimfákkal,

Istenfélő tulajdonosok később gondosan átmeszelték a mitologikus idillt, ám a nimfák újra megmutatták magukat (sajnos csak keveseknek), Raffaello művét ugyanis feltárták, de egyelőre nem a nagyközönség számára.

Rendben, volt egy pajkos bíboros, aki szokatlan műpártolásra ragadtatta magát, mondhatnánk. Ám Bibbiena nem számított különösebben renitensnek akkoriban.

Ez a reneszánsz pápák kora, akiket kifelé a kenetteljes ájtatosság, a szigorú erkölcsök, a jámbor istenfélés, valójában velejéig korrupt, kapzsi és dőzsölő világ jellemzett. Soraikban minden bizonnyal a második Borgia pápa, VI. Sándor (1492–1503) vitte a prímet, aki eleve exprostituált párjával és két gyerekével (Cesare és Lucrezia Borgia) érkezett a Vatikánba, és foglalt helyet az Apostoli Szentszéken,

Az első Medici pápa, X. Leó (1513–1521) pedig annyira csúcsra járatta a búcsúcédula-bizniszt (pénzért árult bűnbocsánat), hogy szó szerint megfordította a történelem szekerét. Pechjére éppen pontifikátusa alatt zarándokolt Rómába egy Luther Márton nevű, hithű német Ágoston-rendi szerzetes, akit annyira felzaklattak a látottak, hogy vitairataival elindította a reformációt, és új egyházat alapított.

Egy költő is beszáll

Talán élete végéig VII. Kelemen pápa tömlöcében sínylődik a buja sorozatot kiadó Raimondi, ha a szentatya kedvelt szatirikus költője rá nem beszéli őszentségét, hogy engedje szabadon az elhajló művészt. Pietro Aretino poétára ugyanis olyan mély benyomást gyakoroltak az alkotások, hogy rögtön felajánlotta Raimondinak, hogy szonettet költ mind a tizenhat jelenethez, és szorgalmazta a szett újrakiadását.

1527-ben piacra is dobták a második,

a szerény Aretino testhelyzetei címmel, a népművelő könyvecske pedig, mit ad isten, újra bestseller lett. Őszentsége pedig újra akcióba lendült (Raimondit megint lecsukatta, de a mesternek sikerült meglógnia), azonban nem volt már sok esélye: a hamisítók és kalózkiadók Európa egyik meghatározó kiadványává tették, és az is maradt a következő száz évben. Kutatók szerint még Shakespeare-ben is kitörölhetetlen nyomot hagyott a vatikáni pornóalbum, és a Téli regéjében méltatott bizonyos „ritka olasz mester, Julio Romanó” nem más, mint a 16 Gyönyör biztos kezű alkotója.

Az eredeti kiadásokból nem maradt fenn egyetlen ismert példány sem, mindössze a British Múzeumban látható néhány cenzúrázott, megcsonkított darab. A vatikáni szexpozitúrák ennek ellenére popkulturális mérföldkövekké váltak Európa-szerte, köszönhetően az olyan lelkes másolóknak, mint például a XVII. századi oxfordi All Souls College hallgatói, akik egészen addig virgoncan sokszorosították az alapművet az egyetemi nyomdában, amíg Dr. John Fell püspök-dékán le nem fülelte őket, és személyesen elkobozta a botrányos nyomólemezeket.

Különös módon a printtábláknak onnantól örökre nyomuk veszett, mintha kámforrá váltak volna, vagy a föld nyelte volna őket el. Még szerencse, hogy mások ügyesebben konspiráltak.