Mekkora szárnyakat kellene növesztenünk, hogy repülhessünk?

Ősidők óta kémleli az ember az eget, és nézi féltékenyen a madarakat, ahogyan kedvük szerint, könnyedén repülnek impozáns szárnyaikkal bármerre a hatalmas égi térben, ahol nincsenek akadályok, és a veszélyekkel teli zsúfolt földfelszínnel ellentétben ragadozók tömegeitől sem kell tartani. Mindig is szerettünk volna hozzájuk hasonlóan gondtalanul, szabadon hasítani a föld felett, de nemcsak álmainkban, hanem éberen is, ám mivel a makacs gravitáció foglyai voltunk, csillapítatlan vágyunkat legfeljebb repülő mitológiai alakokkal tudtuk pótolni.

Például a görög Ikarosszal, akinek apja viasszal összeragasztott tollszárnyakat készített, de a kísérlet nem sült el jól, a becsvágyó Ikarosz túl magasra szállt, a nap melege pedig elolvasztotta szárnyait, és ő a tengerbe zuhant. Leonardo da Vinci nemcsak a képzelet angyali szárnyain, hanem valóságosan is szeretett volna a levegőbe emelkedni, de hiába tanulmányozta lankadatlanul a madarak röptét, különféle repülő szerkezeteivel soha nem tudta tartósan elhagyni a talajt, legfeljebb egy magaslatról nekiiramodva siklani egy rövid távot.

1903-ig kellett várni, hogy megvalósuljon az álom, amikor az amerikai Wright fivérek merev szárnyú, irányítható repülője a történelemben először legyőzte a gravitációt,

(A francia Montgolfier fivérek Versailles-ban, a Napkirály, XIV. Lajos és Marie Antoinette királyné jelenlétében 1793-ban  bemutatott hőléggömbje is felemelkedett a földtől pár méterre, de a korszakos találmány minden volt, csak nem irányítható.) Azóta meghódítottuk az eget, a felszálláshoz azonban máig sem nélkülözhetjük az erős segítő hajtóerőt. A nagy kérdés az: miért nem tud az ember saját maga, önerőből repülni?

Mert nincsenek szárnyaink – szól az elkeserítő prózai válasz. De ha úgy kanyarodik az evolúció, mekkora szárnyakat kellett volna növesztenünk, hogy bármikor a levegőben suhanhassunk? Vagy, ha már földhöz ragadt kétlábúakká alakultunk, miért nem vásárolhatunk a boltban egy pár megfelelő méretű szárnyat, hogy elkerülhessük a tülekedést, és a frusztráló rostokolást a közlekedési dugókban, és landolhassunk mondjuk egy jó étteremben egy ház tetején?

Mi tart vissza?

Nyilván azért – okoskodhatunk –, mert nem vagyunk eléggé légiesek, túl nehezek vagyunk ahhoz, hogy saját erőből felszállhassunk. A legnagyobb röpképes madarak, például az Andok csúcsai között félnapot vitorlázó kondorkeselyű is legfeljebb 15 kilogrammot nyom, a repüléshez pedig 3 méteres szárnyfesztávra van szüksége. A déli óceánok felett járőröző királyalbatroszok 7-8 kilogrammos testét is ugyanekkora fesztávú szárnyak röpítik a magasba. Hozzájuk képest egy átlagos ember 70-80 kilója ólomsúlynak számít.

Szép nagy madarak mindketten, de messze nem ők voltak a legnagyobb repülő állatok a földi élet történetében. Egy pteroszauruszfaj, a szőrös Quetzalcoatlus például (evolúciós csúcstartóként) 250 kilós testtel lehetett a levegő ura a késő kréta korban, 68 millió évvel ezelőtt, a dinók végjátéka idején. Ehhez azonban 10 méteres fesztávú szárnyakat kellett növesztenie.

Megnyugtató, ezek szerint az ember mégsem túl nagydarab ahhoz, hogy repülhessen. Sőt, a madarak szárnyfesztávolsága és tömege közötti szigorú arányokból még az is kiszámolható, hogy átlagos testsúlyunkat mekkora szárnyak lennének képesek a magasba emelni. Ez az érték (alsó hangon) 6,7 méterre jön ki, azaz kettő, bő 3 méteres szárnnyal a karjainkon akár neki is veselkedhetünk a felszállásnak. 

De akad egy kis (nagy) probléma: távolról sincs elég erőnk hozzá, túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy a testünket szárnycsapásokkal emeljük fel a földről. A madarak azért tudnak repülni, mert a szárnyfesztávolságuk és izomerejük tökéletes egyensúlyban van a testsúlyukkal. Üreges csontjaik miatt (testméretükhöz képest) könnyűek, tüdejükhöz pedig légzsákok kapcsolódnak, amelyek még légiesebbé teszik a testüket, izomtömegük jelentős része pedig a mellizmaikban dolgozik.

Hát nem éppen emberi alkatok, nyilván azért, mert kifejezetten repüléshez formálták őket az évmilliók. Ezért is állítják tudósok, hogy fiziológiailag lehetetlen, hogy az ember (segítség nélkül, izomerővel) úgy szárnyalhasson, mint egy madár. Legfeljebb a minimális izomerőt igénylő siklórepülésekkel (például siklóernyővel) kárpótolhatjuk magunkat (ami persze nem kevés).

Színre lépett a szárnyas klikkvadász...

Voltak, akik nem nyugodtak bele az elkeserítő ítéletbe, és nekiláttak, hogy megcáfolják azt. Az egyikük a holland Jarno Smeets volt, aki 2012 márciusában videón örökítette meg, ahogyan 100 métert repül saját fejlesztésű, 7 méter fesztávolságú szárnyaival, majd mosolyogva landol a réten.

A történelmi kísérlet bejárta a világot, és több mint két és fél millióan nézték meg a világszenzációt. Már-már újra kellett fogalmazni az ember fizikai képességeiről szóló tanokat, amikor kiderült, hogy

Szakértők sora fejtette ki kétségeit a szárnyalás valódiságáról, köztük Ron Fedkiw, a Stanford Egyetem informatikusa, a Terminátor 3 és a Star Wars 3 filmek egyik számítógépes grafikusa, aki szerint fölöttébb furcsa, hogy nincs folyamatos felvétel a felszállástól a leszállásig, és a felszállás után nem látható a levegőben verdeső pionír.

Kizárólag a fejkamera képsorait mutatják, amelyek ráadásul nem egy madárszerűen csapdosó, hanem inkább egy siklóernyőző ( vagy egy vitorlázó szerkezettel suhanó) emberről készülhettek. Más vélemények szerint az is lehetséges, hogy olyan erős ellenszél fújt, hogy a demonstratív szárnyemelgetések közepette könnyedén spontán siklórepülésbe kezdhetett a szárnyas feltaláló az enyhe lejtésű terepen. És felmerültek különféle számítógépes trükkök gyanúi is. 

...de a modern Ikarosz is

A performance-ot a legtöbben ma már cseles átverésnek, lókötő hamisítványnak tartják, ennek ellenére – bármilyen meglepő is – mégsem lehetetlen izomerővel a levegőbe emelkedni. De nem a gyenge kar- és mellizmokkal, hanem a jóval erősebb lábakkal. Elméletileg ugyanis

A világhírű amerikai MIT (Massachusetts Institute of Technology) oktatói és hallgatói híres kísérletükben bizonyították ezt a teóriát Kréta szigetén (ahol a mitikus Ikarosz is a magasba röppent) 1988. április 23-án. Az Ikarosz apjáról, a viasszal összeállított bűvös szárnyak készítőjéről, Daidaloszról elnevezett repülő szerkezet hatalmas, 35 méteres fesztávolságú szárnyaival is mindössze 30 kilót nyomott, és a 72 kilogrammos Kanellos Kanellopoulos görög kerékpáros olimpikon mennydörgő combjai hajtották az égbe.

Nem kevesebb mint 115 kilométert tett meg 3 óra és 54 perc alatt, ami abszolút világrekord ebben a műfajban. Mégsem cáfolta a sarkos kijelentést, hogy a Homo sapiens soha nem lesz képes pusztán saját erejével a madarakhoz hasonlóan repülni. A Daedalus 88 ugyanis egy rögzített szárnyú, légcsavarokkal ellátott szerkezet, amit pedálokkal hajtott a biciklis olimpikon.

még akkor is, ha az emberi erővel történő szárnyaló repülés valószínűleg mindig is jóval több erőfeszítést fog igényelni, mint amennyit valójában megérne. 

Akármennyire lehangoló, bele kell nyugodnunk, hogy testünk a gyalogláshoz és a futáshoz idomult, és külső segítség nélkül nem tudjuk (büszke autonóm módszerekkel) tartósan elhagyni a földfelszínt. De nem kell ezért szégyenkeznünk, van ugyanis valami, amiben lepipálhatjuk fizikailag is a madarakat, de az állatvilág jó részét is. És ez sem kevés.