Kibírná-e az emberiség, ha a föld alá kényszerülne?

Posztapokaliptikus írások és filmek sorában kényszerülnek emberek (vagy akár az egész emberiség) a föld alá, mert odafent a bolygó élhetetlen: halálos UV- vagy radioaktív sugárzás, pusztító éghajlat vagy mérgező levegő teszi lehetetlenné a felszíni létezést. Kérdés azonban, hogy képesek lennénk-e huzamosabb ideig a föld alatt élni a valóságban is. Fenn tudnának-e maradni föld alatti emberi közösségek kataklizma esetén? Egyáltalán: reális lehetőségnek számít, hogy a föld alá bújjunk, ha már a felszínen nem tudunk boldogulni? 

A bizonytalan jövőt ígérő klímaváltozás, környezetpusztítás, légszennyezés vagy éppen az újra (minket is) fenyegető atomcsapások korában nem feltétlenül fantáziáló disztópikus gondolatkísérletek ezek. Már csak azért sem,

Mielőtt megalakultak volna az első települések és az első épületek 8-9 ezer évvel ezelőtt, például a mai Törökország területén feltárt Çatal Höyükben, a vándorló emberek természetes menedékekben, például barlangokban húzták meg magukat. A sziklák közé vagy akár a föld alá is benyúló terekben viszonylag biztonságban voltak az időjárás viszontagságaival és a ragadozókkal szemben. Valószínűleg ezek a sok tízezer éves emlékképek is közrejátszottak abban, hogy már időszámításunk előtt sok száz évvel föld alatti városok sorjáztak Közép-Anatóliában.

Közülük az egyik legnagyobb Derinkuyu, amelyet 1963-ban fedezett fel egy helyi lakos, miközben a pincéjét bővítgette. A régészek először nem hittek a szemüknek: nem kevesebb mint 445 négyzetkilométeren terül el 18 szint mélyen a puha vulkáni tufába vájt város, ahol akár 20 ezer ember is élhetett rövidebb-hosszabb ideig. 

Szállásokat, főzőhelyiségeket, étkezőket, iskolákat, élelemraktárakat, bor- és olajpréselő helyiségeket, de még istállókat is kialakítottak,

Még egy öt kilométeres alagutat is fúrtak a közeli föld alatti testvérvároshoz, Kaymaklihoz.

Valószínűleg a sorozatos támadások miatt először ideiglenes menedéknek kezdték építeni az időszámításunk előtti 8. században, majd az évszázadok alatt komplex föld alatti labirintusvárossá bővítették, amelyet már nemcsak veszély idején, hanem állandóan is laktak, olyannyira, hogy Derinkuyu csak száz éve, 1923-ban néptelenedett el, és tűnt el pár évtizedre a feledés homályában.

Úgy tűnik tehát, hogy komoly hagyományai vannak a föld alatti életnek, és ha nyomasztónak is hathat a vakondvilág, azért akad pár előnye is. Például az, hogy a föld alatti építmények kevésbé érzékenyek a természeti katasztrófákra vagy éppen a robbanásokra. Ezért is épült sok tízezer légópince szerte a világon a világháborúk és a 20. század második felében fenyegető hidegháborús pánik idején. Nem érzékenyek az ingatag és kiszámíthatatlan időjárás szeszélyeire sem, ezért a föld alatti terekben többnyire állandó a hőmérséklet, emiatt pedig kevesebb energiát is igényel az ottani élet. 

Jól hangzik. 

Na de mi van a létszükségletekkel?

Például a vízzel? Akármilyen meglepő is, de odalenn a víz nem probléma; a föld édesvízkészletének majdnem egyharmada ugyanis föld alatti vízrétegekben lapul, amelyeket folyamatosan pótol a talajon átszivárgó csapadék. A földréteg ráadásul meg is tisztítja a benne átcsorgó vizet, és már korai módszerekkel is ki tudták nyerni. Már az ősi Derinkuyu underground labirintusában is számtalan kútforrás volt, ha pedig ellenség fenyegetett (és a már akkor is kedvelt alattomos ostromcsapástól, a kútmérgezéstől kellett tartani), a vízforrásokat le is tudták zárni.

Elegendő levegőhöz jutni azonban már nem ennyire egyszerű. Lefelé ugyanúgy fogy, mint felfelé, és ahogy a tibetiek és az Andok magaslatain élők alkalmazkodtak a „vékonyabb”, kevesebb oxigént tartalmazó levegőhöz (több, sejtekhez oxigént szállító hemoglobint termel a hegyi emberek szervezete),

Derinkuyuban légaknák szállították az oxigént a korabeli city mélyrétegeibe, de az atombunkerek tervezésénél is kulcskérdés volt a friss (?) levegő, ezért nem volt más lehetőség, mint légnyílásokkal a szabad ég alól lehozni az éltető gázelegyet, akármilyen cudarok is a felszíni körülmények. Szűrők garmadájával reméltek túlélni egy globális atomháborút, szerencsére nem kellett élesben tesztelni, vajon tényleg működik-e.

Tegyük fel, hogy van víz és levegő is. 

Azért enni is kellene valamit

Nem tudni pontosan, hogyan sütöttek-főztek Derinkuyu lakói, de hogy bort és olívaolajat préseltek sok-sok méter mélyen, az biztos, ezért okkal feltételezhetjük, hogy megoldották az életbe vágó feladatot. Ahogyan a japánok is, akik hétezer évvel később a napfény UV-sugárzását pótló mesterséges világítással és tápoldatokkal próbálkoznak a mélységben, és paradicsomot, epret és rizst termesztenek, méghozzá sikerrel.

túléléshez azonban – ideig-óráig – elegendő lehet a felszíni adottságok mesterséges imitálása.

A nem kifejezetten napimádó gombák persze adják magukat efféle sötét helyeken, viszont nem sokan szeretnének csiperke-, de a mostanában kultikus vargánya- vagy rókagombaalapú étrenden sem élni hosszú hónapokon keresztül. A föld alatt úgy is elvesztik értelmüket a fennkölt-ínyenc gasztronómiai érzet-eszmefuttatások, mivel jól tudnánk, hogy most éppen az életünk a tét.

Let the sunshine in!

Egy föld alatti menekülttáborban a legnagyobb probléma azonban az, hogy nem süt a nap. Elmélkedhetünk, és konstruálhatunk bármilyen teóriát, de azt soha nem tudjuk felülírni, hogy mi, emberek nappali lények vagyunk, napfényben vagyunk aktívak, sötétben alszunk, és az életünket szabályozó biológiai óránk, a cirkadián ritmusunk is a napkeltéhez és a napnyugtához igazodik.

Ha viszont nem süt ránk (eleget), annak minden esetben komoly következményei vannak. Például előbb-utóbb D-vitamin-hiányban fogunk szenvedni, ami hátráltatja a kalcium és a foszfor felszívódását a belekben, és súlyos esetben a csontok eldeformálódásához (angolkórhoz) is vezethet. A félhomály emellett az immunrendszert sem pallérozza. Napfény hiányában a D-vitamint legfeljebb élelmiszerekből (tojássárgája, hal, tej és sajt) pótolhatjuk valamilyen mértékben, de egy föld alatti bunkervárosban nem biztos, hogy gazdag lenne belőlük a választék.

Léteznek ugyan UV-hullámhosszú sugarakat kínáló LED-lámpák, amelyekkel még akár le is barnulhatunk a súlyos sziklarétegek alatt (bár kérdés, hogy minek?), de egy felkelő vagy lenyugvó nap sugárspektrumát és érzetét nem fogja egy fel-le kapcsolható LED-es lámpa pótolni soha, és még az sem segítene túl sokat, ha állandóan világítana, mint egyfajta örökké bekapcsolt napsütéses epigon. 

Már megint ez a lehangoló hangulat

Miután természetes napfény nélkül a jó hangulatért felelős szerotoninhormont sem fogja termelni szervezetünk, ezért menetrendszerűen az emberekre köszöntene a sötét mélységhez illő depresszió, pontosabban annak szezonális érzelmi zavara, a SAD. Már a békebeli földfelszínen is elő szokott fordulni telenként, amikor akár hetekig szürke égbolt alatt vagyunk kénytelenek jókedvet csiholni magunkba és másokba,

Sok mindennel szimulálhatjuk persze a napsütötte világot, és el is láthatjuk magunkat ebben a csapdahelyzetben így vagy úgy, mindehhez pedig technológiák sokasága is rendelkezésünkre áll. Csakhogy szinte semmit nem tudunk a legfontosabbról:

Lényünk egésze, minden egyes idegszálunk a napfényhez, az éghez és a csillagokhoz, a szabad levegőhöz, a körülöttünk élő-burjánzó növény- és állatvilághoz kapcsolódik, és félő, hogy ha az emberiség – valamilyen eget rengető kataklizma miatt – a föld alá kényszerülne, akkor nem bölcs összetartással, egymást segítve vészelnénk át a fölső fenyegetést, hanem

Ettől függetlenül föld alatti világok épülnek ma is sok helyen, mind között Finnország fővárosa, Helsinki halad az élen, ahol a lehetséges orosz támadás ellen épített hidegháborús (900 ezer ember elszállásolására alkalmas) bunkerek ezreit nyitják össze, és alakítják át polgári élettérré 10 millió négyzetméteren. A műégbolt, a kijelzők sokasága, az úszócsarnokok, üzletek, múzeumok, templomok vagy éppen a gokartpályák így, első ránézésre nem nyomasztóan elviselhetetlen hangulatot árasztanak. Az lenne az igazi, ha az épülő-szépülő Underground City mindig ilyen maradna, egy szabadon választható párhuzamos univerzum, és sohasem kellene választ adni arra a kérdésre, hogy elviselnék-e az emberek, ha ott kellene rekedniük.