Miért képtelenek pontosak lenni a notórius késők?

Nehéz ma már felidézni, hogyan is zajlottak a találkozók a mobiltelefonok előtti időkben. Nyilván személyesen megbeszélték korábban, vagy tárcsázták egymást vonalas telefonon az emberek, és ha éppen telefonközelben tartózkodott a hívott fél, akkor rögzítették a helyet és az időpontot.

Hiszen nem lehetett sem telefonálni (hacsak nem egy telefonfülkéből, nem sok reménnyel), sem üzenetet, esetleg táviratot küldeni, csak frusztráltan várakozni és reménykedve bámulni abba az irányba, ahonnan a partner sziluettje jó esetben felbukkanhat.

Mindenki rendszeresen átél ma is hasonló helyzeteket, ha máskor nem, akkor, ha a másik ki van kapcsolva, vagy egyfolytában foglalt, és mindenki tisztában van vele – akármennyire is sarkosan hangzik –, hogy köztünk élnek a mindig pontosak és a notóriusan késők.

Többnyire a pontosak vonják kérdőre a késlekedőket (nem mindig, vannak proaktívan öntudatos késők is), akik viszont erre a kifogások széles palettájáról válogathatnak különféle magyarázatokat, méghozzá joggal, hiszen a rendezettnek tűnő kaotikus világunkban beláthatatlan sok nem várt esemény megtörténhet.

Dugóba kerültem, késett/kimaradt a busz, rossz megállóban szálltam le, otthon hagytam a telefonom, visszamentem hát érte, elúsztam a munkámmal, csőtörés volt a házban, feltartott a közös képviselő, elszakadt a cipőfűzőm, időviharba kerültem, és minden más, amit csak a lelkiismeret és a fantázia kibír. (Személyes tapasztalat, hogy a zuhanyzó egy időkapu, és aki oda belép, fél órán belül biztosan nem kerül elő, semmiféle indulás/határidő ellenére sem.)

Nem tehetek róla

Bármi bármikor közbejöhet, nyilván, akár egy tőlünk független, kikerülhetetlen vis maior esemény is, a notórius késők azonban abban különböznek az alkalmiaktól, hogy őket rendszeresen akadályozza valami vagy éppen több minden is egyszerre. Pszichológusok, szociológusok, viselkedéskutatók pedig egyelőre csak tapogatóznak, mi okozhatja ezt a mindkét fél számára bosszantó, szövevényes jelenséget. És azt a paradoxont is, hogy a késők a kellemetlen következmények, a retorziók ellenére is rendre elkésnek.

Felvetődik tehát a nagy kérdés:

Vagy csak szimpla slendrián hozzáállásról van szó, amelyen könnyen változtatni lehet?

Nehezen megfogható, kibogozhatatlanul komplikált, ágas-bogas feladványnak tűnik. Annyi azonban már kiderült, hogy létezik olyan személyiségtípus, amelyik nagyobb valószínűséggel késik.

Gyertek csak, hányavetiek!

Jeff Conte, a San Diegó-i Állami Egyetem pszichológiaprofesszora úttörő kutatásában fedezte fel, hogy amíg az ambiciózus, versengő, teljesítményorientált (A típusú) emberek nagyobb valószínűséggel pontosak, addig az oldottabb, lazább, önkifejezésre törekvő, kalandosabb habitusúak (B típusú) hajlamosabbak a késésre.

Híres kísérletében arra kérte a résztvevőket, hogy óra nélkül próbálják megtippelni, mikor telik el egy perc. Az A típusú csoport átlaga 58 másodperc volt, a B típusúak pedig úgy érezték, hogy 77 másodperc alatt telik el egy perc. Azaz nagy valószínűséggel a krónikus késők egyszerűen nem tudják pontosan megítélni, mennyi időt vesz igénybe valamilyen feladat (mondjuk, eljutni a találkozó helyszínére), ezért állandóan időzavarba kerülnek.

Párhuzamos dimenzióban élek

Kutatótársaival észrevett másik jellemző tulajdonságot is: az örökké későn érkezők nagyobb valószínűséggel foglalkoznak több feladattal is párhuzamosan (multitaskerek). Amikor a New York-i metró 181 dolgozójának szokásait vizsgálták, feltűnt neki, hogy a többfeladatos munkavégzést kedvelők gyakrabban szoktak elkésni a munkahelyükről.

Érdekes eredmények, amelyek azt sugallják, hogy valójában nem lehet mit tenni a notórius késés ellen, hiszen

A mindig késők jellemző tulajdonságai (oldottak, kreativitásra törekvők stb.) ráadásul egyértelműen pozitívan csengenek.

Nem véletlen, hogy többen tovább gombolyították a fonalat, és tudni vélik, hogy az örökös késők optimistábbak és hajlamosabbak a kevésbé racionális gondolkodásmódra. Ebből pedig nyílegyenesen levezették, hogy nyilván akkor egészségesebbek is, sőt magukban hordozzák a hosszú élet kulcsát, és boldogabban élnek, mint a görcsösen órájukra pillantgató embertársaik. Nem lehet tehát megváltoztatni őket, csak elfogadni, hiszen a késés nem tiszteletlenség, hanem az ember természetéhez tartozik.

Azért késtem, mert… késtem!

Tényleg így lenne? Stílusos, félórás késést mosolyogva kellene fogadni, és empátiával telve lazán kezelni, mintha mi sem történt volna? Akár egy napfényben élő déli ember, akinek (az általánosító előítéletek szerint) a megbeszélt időpont csak dolce vita megközelítés, afféle c’est la vie orientációs pont, amely sokszor csak annyit jelent, hogy melyik napszakról van szó?

Már a kutatási kategóriák is szélsőségesek (ami persze érthető, mert a kutatók markáns különbségeket keresnek). Vannak a tűpontosak, és vannak a notórius késők. De vannak az állandóan korán érkezők is (ők lennének a C típusúak?), akiket még nem vizsgáltak komolyabban, de az már most sejthető, hogy ellentettjei lesznek a krónikus későknek, és valószínűleg szorongóbbak, mint az átlag, és azért igyekeznek annyira, mert nem szeretnének semmiféle időbeli galibát.

Netán ez csak egy hibácskám?

Biztosan köze van a krónikus késedelemnek a személyiséghez? Merthogy vannak kutatók, akik szerint a megátalkodott pontatlanság csak egyszerű kognitív hiba és könnyen javítható.

Ez a mindenki számára kellemetlen szokás pedig az időalapú prospektív (előre tekintő) memóriából (TBPM) eredhet. 

És bár az emberek időérzékelése és -becslése nem atomóraszerű, igenis tenni lehet azért, el lehet dönteni, tervezni, mennyi ideig tartanak a „feladatok” (például a megbeszélt találkozó helyszínére eljutni). Tehát nem kell elfogadni a (néha igencsak szórakoztató) kifogásokat

Így gondolja ezt a tavalyi és az idei év egyik tudományos bestsellerének (Az elvárás hatása, The Expectation Effect) szerzője, David Robson, a szélsőséges emberi viselkedés kutatója is, aki állítja, nem szabad hagynunk, hogy elhitessék velünk, semmit sem tehetünk, személyiségjegyeink ugyanis sokkal jobban alakíthatók, mint azt gondolnánk.

Csakhogy a legtöbben a két ellentábor között éljük le az életünket, és érezzük, hogy ez az egész késésmizéria sokkal összetettebb.

Annyi okom van, amennyit csak akarok

Egy notórius késő nemcsak (képzelt) „különleges” személyiségtípusára hivatkozhat, hanem arra is, hogy számára fejben dől el az egész. Önigazolások egész univerzuma nyílik meg előtte, és észre sem veszi, hogy a hétköznapokban:

• megszokja, hogy úgysem ér oda a megbeszélt időpontra, ezért mentalitását is e köré a képzet köré építi („úgysem érek oda, minek sietni!”),
• vagy éppen túlaggódja az egészet, hogy mennyire, de mennyire kínos lesz pontatlan megjelenése. Ilyenkor hajlamos lehet (rettenetesen komolyan véve) alibi-részletfeladatokba belevágni, azokkal bíbelődni, és máris igazolhatja magát, és valamennyire megnyugszik,
• esetleg tudattalanul vágyik arra, hogy viselkedésével kifejezze, ő a találkozópartner fölött áll, derogál neki az egész, és ne mondja meg senki számára, hogy mi a módi („örüljön egyáltalán, ha fél óra múlva megjelenek!”). Ő a sznobizmusból késő, bár nem tud róla.
• Az idő idomítása sem segít az örökös későkön. Hiába húzzák fel órával korábbra az órát, pontosan tudják, mit műveltek, ezért reflexből le is csapják az ébresztőt („van még fél órám, jól tudom!”). Ahogyan az elszenvedők is csak ideig-óráig tudják fél órával korábbra hívni a notóriust, mert előbb-utóbb úgyis kiszimatolja a rafinériát, onnantól pedig…

Bunkóság, de legalább tudom

Ha belegondolunk, egy találkozót nem kell feltétlenül túlgondolni, ezért mestertervek arzenálját sem kell kényszeresen bevetni. És legtöbbünkben sokszor megjelenhet a késés gyárilag bennünk élő motívuma, a motiválatlanság is: „nem akarok odamenni”, „nem szeretnék vele találkozni”, „nyomaszt ez az állásinterjú, különben is ezernyi dolgom van”, „most nincs kedvem ehhez”. És ez így van rendjén.

Egyelőre nem lehet tudományosan megérteni a megrögzött későket. De nem is kell, az okostelefonok világában az a minimum, hogy a késő jelezze (válaszoljon), miféle dörgedelmes vis maior rengedezik körülötte, miféle fátumszerű sorscsapások verdesik a környezetét. Mert az indokolatlan késés – akárhogyan is csűrjük-csavarjuk – mindig is udvariatlanság és tiszteletlenség marad. És ezt nem mentheti sohasem semmiféle magasztos pszichológiai kutatás.