Nem köszönni problémás – vagy mégsem?

Képzeljük el, hogy találkozunk valakivel, akinek rendszeresen köszönünk, és ő rendszeresen figyelemre sem méltatva halad el mellettünk blazírt tekintettel, mondjuk egy szomszéd, gangos lakóközösségi tag, kolléga vagy bárki, akivel akarva-akaratlanul sokszor összetalálkozunk, akár nap mint nap is. Vagy egy beszélgetést búcsúzás nélkül befejezve faképnél hagynak minket, és csak nézzük, amint a partner emelt fővel tovatűnik. Legtöbbünkkel előfordulhattak már hasonló helyzetek, és arra is emlékezhetünk, hogy ilyenkor mi minden fut rajtunk keresztül.  

Nyilván először magunkra vesszük, ha nem fogadják az üdvözletünket, aztán hamarosan feltesszük azt a kérdést is:

hiszen nem volt semmiféle érdemi dialógusunk sohasem, vagy ha igen, akkor még inkább feszül a kérdés. És pillanatok alatt eljuthatunk oda is, hogy „Menjen már a... Ki ő egyáltalán?...

Mindnyájan jól tudjuk, hogy világunkban udvariatlannak, tiszteletlennek számít, ha nem üdvözöljük kölcsönösen egymást, de ha már egyszer úgy alakul, hogy auránkat kénytelenek vagyunk akár pillanatokra is reagáltatni lépcsőházakban, az utcán, vagy munkahelyeken, akkor érzékenyen érinthetnek minket a negligáló, apatikus arcok, és még ha túlságosan nem is hiányoznak az illembeli (süvegelő, kalapérintő, biccentő, szervuszozó) reakciók, akkor is zavarók ezek a vacak helyzetek.

A köszönésnek ugyanis mély evolúciós okai vannak. Nem pusztán illemről van szó, egy (sokszor nevetséges) kulturális szokásról, egy felszínes, múlékony modorról, amely változik korokon át, és ahány népség, annyiféle van belőle, hanem az embert meghatározó lényegi viselkedésről.  

Szia, uram! 

Elképesztő köszöntésrepertoárt talált ki magának a Homo sapiens az évezredek alatt. Annyiféle meghökkentő formulát, hogy szinte köszönőviszonyban sincsenek egymással. Kézfogás, ölelés, szájpuszi, orrpuszi, homlokpuszi, nyelvöltögetés, hátba veregetés, boldog taps vagy egyedi titkos és rafinált üdvözletkoreográfiák sora, amit csakis a beavatottak ismerhetnek, na és itt van persze a legújabb humán fejlesztés, a covidos ökölpacsi is. És ha valaki nem jókor, nem megfelelő ütemben, határozottsággal és módon hajtja ezeket végre, vagy hozzá sem fog az egészhez, nagy sértődéseket és ribilliókat vehet magára. 

Még a majmok is

Egy egyszerű „Szia!” ezekhez képest semmiség, mégis előttünk (közöttünk) élnek a nem köszönők, akár évek óta a szomszédban lakó vagy éppen ugyanabban a közösségben dolgozó „kollégákkal” is találkozhatunk, akik eltökélten jönnek-mennek büszkén, mindenféle köszönés nélkül. Pedig ez egy annyira alapvető gesztus, hogy kódolva van bennünk, pont úgy, mint legközelebbi rokonainknál, a csimpánzoknál és a bonobóknál is, amint azt nemrégiben felfedezték.

Nem kevesebbszer, mint 1242 alkalommal rögzítették és elemezték, ahogyan köszönéssel interakciót kezdeményeznek egymással, és ahogyan szemkontaktust keresnek, végigmérik, megérintik, megölelik vagy akár meg is csókolják egymást, és „szóba” elegyednek, csevegnek,

Nem a higiénia vagy a móka kedvéért, hanem azért, hogy kapcsolatokat építsenek ki vagy erősítsenek meg újra és újra. A bonobók udvariasabbak voltak a csimpánzoknál, gyakrabban üdvözölték egymást, és jobban figyeltek a társaikra (nem is csoda, hiszen párját ritkító stratégiát követnek az állatvilágban). 

Ők az esetek 90 százalékában, a náluk agresszívebb csimpánzok 70 százalékban jelezték célzottan, hogy társaságra vágynak. A köszönéssel pedig mindegyik főemlős egyértelműen kifejezte, hogy „látja”, számontartja a másikat, elismeri létezését.  

Alászolgája, kérlek alássan! 

Gyerekkorban még talán, de felnőttként többnyire nem játszani szeretnénk egyet ismerős embertársainkkal (és nem is kurkászkodni), amikor rájuk köszönünk. Inkább egyfajta rituális rutinként demonstráljuk, hogy észleljük őt, és tudomásul vesszük a jelenlétét. Nem is lehet szó szerint venni ma már az üdvözlések konvencionális szavait, mint például a szervuszt, amely az ókori római servus humillimus (alázatos szolgája vagyok) rövidülése.

Az egykori kalapemelés (süvegelés) is ezekből az időkből származik, amikor a rabszolgának nemcsak „servus humillimust” kellett fennhangon mondania a vele szembejövő szabad polgároknak, hanem meg kellett emelnie a fejfedőjét is, hogy mutassa, a haja tövig le van vágva, azaz ő egy rabszolga. A felemelt kéz, az intés és a később elterjedt kézfogás pedig a fegyvertelen kezet mutatta meg, ezzel is bizonyítva a jó szándékot.  

Univerzális elvárás (és evolúciós kényszer) tehát a köszönés, kinek-kinek az emberi kötelékei, érzelmei vagy a közösségi státusza szerint, de valamilyen formában használni kellett mindig is. Alapesetben automatikusan köszön az ember, és minden kultúrában

egymástól, felnőttektől, napszaknak megfelelően. Mégsem tesszük ezt lépten-nyomon, a modern, népes társadalmakban pedig végképp nem. Egy nagyváros sétálóutcáján például nem biccentünk minden szembejövőnek és üdvözöljük artikulált jónapottal az éppen arra lődörgő turistákat. Ahogyan a szupermarketben sem pacsizunk a velünk együtt sorban állókkal a pénztárnál. Ám amikor egy első ajtós buszra szállunk fel,

annak ellenére, hogy addig némán, nemtörődöm arccal álltak a megállóban, és várták a buszt leendő utastársaik társaságában. 

Nincs ebben semmi különös. Akármekkora tömegekben is élünk egymás hegyén-hátán, amint kisebb csoportokba verődünk (önszántunkból vagy kényszerülünk), azonnal felvesszük egymással a kontaktust. Viszont úgy vagyunk huzalozva, hogy csak kisebb csoportokat tudunk figyelmünkkel befogni. Egy koncerten, bennfentes szakmai rendezvényen lehet ugyan valamiféle közösségi élményben részünk, de akkor is csak legfeljebb ősközösségi létszámokkal  (100, maximum 150 fő) tudunk valamit is kezdeni, efölött már többnyire „idegeneket” látunk magunk körül. 

A láthatatlan ember

Mivel a társadalmi kapcsolatok elengedhetetlenek a túléléshez, az emberek olyan kifinomult észlelőantennákat fejlesztettek ki, amelyek képesek érzékelni a befogadás vagy kizárás legapróbb jeleit is. Például már egy egyszerű szemkontaktus is elegendő lehet a befogadás jelzéséhez. És fordítva: ha nincs szemkontaktus, az a semmibevételt is jelezheti. Levegőnek néznek, szándékos figyelmen kívül hagynak, láthatatlan vagy, észrevétlen maradsz. 

Kismillió oka lehet annak, miért nem fogadják az üdvözletünket. Köztük pedig a legtöbb nem okvetlenül rólunk szól, mert a negligáló: 

• rosszkedvű, stresszes, aggódik valamiért,
• álmodozik, és mélyen elmerült gondolataiba, 
• csak néz előre, és siet, mert éppen küldetésben van, ezért megszűnt számára a külvilág, 
• rövidlátó, számára csak egy homályos folt mások arca. 

De lehet félénk is, vagy éppen sznob, aki az emberiség felett jár a Parnasszuson, és nem elegyedik szóba „alsóbbrendűekkel”. Vagy éppen a negligáló elfelejtette, ki vagy, és azon tanakodik, honnan is ismerhet téged. És persze igen, azért is, ami legtöbbünknek először átfut az agyán: az az ember egyszerűen nem kedvel. Valamiért. 

Mit lehet tenni, mi lehet a jó reakció, ha átnéznek rajtunk, mint egy plexilapon, vagy figyelemre sem méltatnak, mintha ott sem lennénk? 

Lehet, hogy ekkor a negligáló eléri célját, hiszen sikeresen rombolt, egóját pedig hájjal kenegetjük. Esetleg Ovidiusnak, a római aranykor költőjének iránymutatása szerint járunk el, és „mindenkit előre üdvözölünk – ugyan mit vesztünk vele?”, és továbbra is köszönünk az arcátlannak? Ezzel pedig túldimenzionálhatjuk őt, és sokkal több figyelmet (sőt, egyáltalán figyelmet) szentelünk neki a kelleténél, amivel megint csak egy túlfejlett egót hizlalhatunk. Vagy vegyük félvállról az esetet, és egyszerűen csak könyveljük el őt a megfelelő kategóriába? 

Ön mi szokott tenni? Szavazzon!