Rejtély, miért vagyunk monogámok, amikor vérünkben van a hűtlenség

Olyan kultúrában élünk, ahol a „holtomiglan, holtodiglan, míg a halál el nem választ” ellenére a házaspárok legalább fele elválik, és nagy részük hűtlenség miatt. Még azt is meg tudjuk becsülni, hogy átlagosan az emberek több mint 40 százaléka megcsalja a partnerét, és ha már megtette, onnantól már háromszor nagyobb eséllyel lesz újra hűtlen azokhoz képest, akik addig hűségesek maradtak.

Mondhatnánk persze, és joggal, hogy a házasságokat nemcsak a vagyon megtartása tartja össze, hanem érzelmi kötőerők is, és ha ezek gyengülnek, akkor ma már lehetőségünk van válásra és új kapcsolatok kialakítására.

A kérdés csak az, hogy miért alakult ki egyáltalán a monogámia, az egynejűség, egyférjűség, az életre szóló együttélés (vagy az arra való törekvés) az emberi fajnál. Alapvető természetünk része lenne a monogámia, vagy éppen ellenkezőleg: idegen tőlünk a hűség, és a kulturális változások miatt egyre kevésbé akarunk erőfeszítéseket tenni egy hosszú távú kapcsolatért, az ezüst- és aranylakodalmakat pedig inkább meghagyjuk romantikus történelmi népszokásnak?

Régóta zavarba ejti az antropológusokat ez a dilemma, és évtizedek óta küzdenek azért, hogy megértsék az emberi monogámia eredetét és következményeit. Azt, hogy mikor kezdtünk el egy életre összeállni, és miért volt ez számunkra előnyös. Merthogy a Földet belakó emberi faj evolúcióját (eddig) sikeresnek lehet mondani a többi fajjal szemben.

amikor az emlősök többségénél a hímek a lehető legtöbb nősténnyel párosodnak a lehető legtöbb utódért. Talán a monogám életforma csak egy emberre jellemző kulturális forma lenne?

Párosan szép az élet?

Nem feltétlenül. Az emlősfajok kis része (körülbelül egytizede) szintén szorosan kötődik párjához,

cserélgetik partnereiket, notóriusan hűtlenkednek, így fokozzák (ösztönösen) genetikai sokszínűségüket. Ennek ellenére antropológusok állítják, hogy az ezzel ellentétes emberi monogámiának nem pusztán kulturális (társadalmi, gazdasági, vallási) okai, hanem mély evolúciós gyökerei is vannak, és

Feltűnő, hogy a civilizáció „áldásaitól” mentes vadászó-gyűjtögető törzsek többnyire monogámok (voltak), ami arra utal, hogy távolabbi őseink is ily módon szervezhették közösségeiket. Kutatók odáig mennek, hogy már a kezdetek kezdetén – nem sokkal az után, hogy körülbelül hétmillió évvel ezelőtt elszakadtak elődeink a majmokkal közös őstől (hominidák) – poligám szokásaikat fokozatosan párkapcsolatira váltották fel.

Lekenyerezték a nőstényeket

Az alacsonyabb rangú emberős (hominin) hímek – a fárasztó és sokszor kilátástalan dominanciaharcok helyett – táplálékszerzésre kezdték fordítani az energiájukat,

A nőstények pedig az agresszív hímekkel szemben egyre inkább előnyben részesítették a megbízható beszerzőket, és ragaszkodni kezdtek hozzájuk. És hogy távol tartsák a többi, körülöttük ólálkodó és hevesen érdeklődő hímet (miközben partnereik ételt gyűjtöttek éppen), lassanként elveszítették szexuális fogékonyságuk testi jeleit (például a bőrduzzanatokat). A hímek és a nőstények elkezdtek párba állni, tartós kapcsolatokat szőttek, és a hímek megtanulták, hogyan tudják eltartani családjukat.

Amíg más főemlősök (a csimpánz, a bonobó vagy a gorilla) csak anyjukon keresztül létesítenek rokoni kapcsolatokat (az apa kiléte ugyanis, finoman szólva is, kétes), az emberősök mindkét szülő rokonságával családi kötelékeket kezdtek kiépíteni, aminek az lett a különös következménye, hogy soha nem látott, összetett közösségi szerveződések, hálózatok alakultak ki, amelyek létrejötte elengedhetetlen volt az emberré válás (a nyelv, a kultúra) evolúciójában.

– ezek voltak a legfontosabb lépcsőfokok a monogámia felé vezető úton a mostani teóriák szerint. Egyes kutatók szerint ezek az újítások párhuzamosan fejlődtek ki, mások szerint egymás után, lépcsőzetesen, mindenesetre fosszilis bizonyítékai is vannak, hogy az állandó dominanciaharcot már évmilliókkal ezelőtt felválthatta a nyugodtabb monogámia.

Hátrébb az agyarakkal!

Erre utalhat, hogy a hím és nőstény emberelődök szemfogainak mérete közötti különbségek erőteljesen csökkentek az idők során. Miközben a most élő hím főemlősök (emberszabású majmok) szemfogait tőrszerű fegyverré csiszolta az evolúció (ezekkel riogattak, vagy éppen harcoltak a párhoz jutásért), már az Etiópiában kiásott, 4,4 millió évesre becsült Ardipithecus-maradványokon is sokkal kisebb a különbség a nemek között. (Hogy az ezüsthátúgorilla-alfa félelmetes és a férfiak-nők egyformán kicsi, tömzsi, ártalmatlan szemfogainak eltérését már ne is említsük.)

De nemcsak a szemfogak mérete, hanem a nemek testmérete közötti különbségek is csökkentek az emberi evolúció során. Minél jobban különbözik testfelépítésében a két nem (azaz minél dimorfabb egy-egy főemlősfaj), annál valószínűbb, hogy a hímek harcolnak a nőstényekért, és fordítva:

Az egyik végleten a poligám gorillahímek figyelnek, amelyek több mint kétszer akkorák, mint a nőstények. Az ellenkező szélen a monogám gibbonok csimpaszkodnak, amelyeknél a hímek és a nőstények tömege közel azonos. A dimorfizmus spektrumán az emberek a gibbonokhoz állnak közelebb: a férfiak átlagosan akár 20 százalékkal nyomnak többet a mérlegen, mint a nők. Talán a bennünk lapuló csimpánzörökségünk miatt állunk egy kicsit harciasabb helyen a skálán, az biztos,

dacára annak, hogy első pillantásra az tűnik inkább (evolúciósan) előnyösnek, ha a hímek a lehető legtöbb nőstényt környékezik meg. De vajon miért történhetett efféle szokatlan és drasztikus változás? 

Bevált a hűség...

Három fő monogámiaelmélet létezik jelenleg.

• Az egyik, hogy gyermekeinknek hosszú időre van szükségük a felnőtté váláshoz, ezért hosszú ideig kell róluk közösen gondoskodni.
• Egy másik szerint a hímeknek meg kellett védeniük nőstényeiket a többi érdeklődő hímtől, egy partnert pedig könnyebb megóvni, mint egy népes háremet. 
• Egy harmadik magyarázat pedig azzal indokolja a páros kötelékeket, hogy gyermekeink hosszú ideig sebezhetőek, és fennállt a veszélye, hogy más hímek (azért, hogy saját génjeik dominálhassanak a csoportban) végeznek velük (csecsemőgyilkosság). A hím valószínűleg azért marad párja mellett, hogy megvédje utódait. Ez lehetett az oka annak, hogy a férfiak megtartották relatív nagyobb méretüket.

Bármelyik is (vagy mindegyik) a magyarázat, végső soron evolúciós előnyt jelentett a monogámia, stabilizálta a közösségeket, valószínűleg azért, mert sok nőstényt megtartani nehéz munka, őrizni kell őket, és állandóan harcolni más hímekkel. Örökös készenlét, stressz, elvesztegetett idő és energia. Lehet, hogy a monogámia volt a legjobb módja annak, hogy csökkentsék a többnejűség hatalmas erőfeszítéseit és közösségi költségeit.

...de a poligámia is

Beválhatott ez a páros módszer, merthogy a történelem első törvénygyűjteménye, Hammurapi babiloni király törvényoszlopa (i. e. 1772) is büntette a házasságtörést (a csalfa „asszonyt vessék vízbe”). Igaz, az elégedetlen nők saját akaratukból el is válhattak férjüktől.

Akkor hát ki lehet jelenteni, hogy a monogámia a Homo sapiens egyik sikeres innovációja volt, és alaptermészetének részévé vált? Ha azt nézzük, hogy a monogámia jót tett fajunknak, akkor igen. Ha azt, hogy ennek ellenére

akkor nem igazán.

Afrikában, Kínában vagy a Közel-Keleten sokáig elfogadott volt (több országban ma is), az iszlám (a Koránra hivatkozva) és a mormon vallás (az Ótestamentumra hivatkozva) is megengedi, hogy egy férfinak egyidejűleg több felesége is lehessen.

A többnejű (poligin) házasságokhoz ugyanis rengeteg erőforrás kell, ezért csak a magas státuszú, gazdag férfiak képesek élni a lehetőséggel.

Tudósok szerint nem lehet egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy természetünknél fogva monogámok vagy inkább hűtlenek vagyunk-e. Úgy tűnik, hogy mindkettő műfajt előszeretettel műveljük. Ha viszont a válások magas arányát vagy éppen azt nézzük, hogy a csecsemők (ravaszul) nem nagyon akarnak az apjukra hasonlítani, azért, hogy bizonytalanságban tartsák őket, akkor az utóbbi felé billen kissé a mérleg.