Túlélhetik-e a lezuhant repülőgépből eltűnt gyerekek az amazonasi dzsungelt?

Úgy tűnt, megtalálták azt négy gyereket, akik május elsején zuhantak le a kolumbiai dzsungelben, és tűntek el az esőerdőben. Aztán cáfolták a hírt, a gépen utazó 13, 9 és 4 éves fiúknak és 11 hónapos kistestvérüknek most sincs nyomuk. 

A Cessna 206-os típusú repülőgép május 1-jén a kora reggeli órákban vészjelzést adott le motorhiba miatt. Az orral földbe csapódott gép roncsaira csak május 15-én bukkantak rá kolumbiai katonák, benne a pilóta, az idegenvezető és a gyerekek anyjának holttestével. A kicsik azonban eltűntek.

Több mint száz katona keresi őket, a mentőkutyák találtak is eldobott gyümölcsöket, egy rögtönzött menedéket, egy ollót, hajgumit és egy cumisüveget. Közben helikopterről a gyerekek nagymamájának az üzenetét közvetítették (a helyi törzs nyelvén) hangszórón keresztül, aki arra kérte őket, ne menjenek semerre, maradjanak ott, ahol éppen vannak, így tudják fellelni őket.

A megtalált nyomokon és személyes tárgyakon felbuzdulva Gustavo Petro kolumbiai elnök május 17-én arról számolt be, hogy megtalálták őket, ám néhány órával később törölte a tweetet, mivel nem sikerült megerősíteni a hírt.

Többféle információ is szárnyra kapott, például, hogy néhány helyi őslakos szerint a gyerekek egy folyami hajón tartanak egy falu felé. Egy másik szerint a gyerekek csónakba szálltak az Apaporis folyón és egy Cachiporro nevű falu felé haladnak. Eddig, úgy tűnik, egyik hír sem igaz, a megérkező hajón, illetve a csónakban ugyanis nem voltak ott a gyerekek.

Vajon mekkora eséllyel lehet túlélni egy dzsungelben, veszélyes vadállatok, toronymagas fák között, állandóan zuhogó esőzések közepette? Lehetséges egyáltalán?

Éppen hogy kibírta

Elméletileg nem teljesen reménytelen. De kisebb csoda kell hozzá. Legalábbis a Dzsungel című ausztrál, jó visszhangot kapott túlélőfilm (2017) kalandjait nézve, mindenképp.

Yossi Ghinsberg nevű, akkor még alig 22 éves izraeli utazóét, aki három hétre eltűnt az Amazonas őserdejében. 1981 novemberében találtak rá élőhalottként a Tuichi folyó partjára vetődve.

Egy négyfős csapattal vágtak neki az esőerdőnek Bolívia fővárosából, La Pazból, aztán szétváltak, és a Daniel Radcliffe (Harry Potter) alakította főhős most nem varázspálcával küzdött az életéért, hanem kitartásával, élni akarásával, na és fizikai erejével, ugyanis Yossi Ghinsberg a kalandtúra előtt pár évig tengerészgyalogos volt és az egyetem előtt szeretett volna egy hamisítatlan kalandot.

Hát ez sikerült is neki, Ghinsberg

mire lakott környékre sikerült kijutnia. Memoárkönyve szerint legyengülve, lefogyva és kiszáradva került elő az esőerdőből, miközben nap mint nap szó szerint hajszálon múlott az élete. Nem elég, hogy éhezett, de leopárdokkal, kígyókkal, pókokkal és kíméletlenül maró tűzhangyákkal is meg kellett küzdenie, és csak makacs barátjának, Kevin Gale-nek köszönhette, hogy rátaláltak a hatóságok.

Nem Tarzan idilli világa ez

Szóba sem jöhetett Edgar Rice Burroughs amerikai író által 1912-ben köztudatba lendített Tarzannak, az afrikai dzsungelbe lezuhant fiatal idilli világa. A saját bejáratú harci üvöltést kifejlesztő és indákon közlekedő dzsungelkirálynak birodalma inkább egy idealizált, vadromantikus fantáziavilág, ahol Tarzan beszél az állatok nyelvén, örökké ápolt és frissen borotvált, ahogy szerelmének, Jane-nek is mindig hibátlan a sminkje a sűrű indák között. A valóságban életveszélyes és kíméletlen hely az őserdő, ahol közösségek nélkül nem lehet sokáig életben maradni. Pláne nem gyerekként, több mint három hét után különösen.

Márpedig élnek Mauglik 

De azért mégsem teljesen példa nélküli a túlélés a vadrengetegben. Kipling Dzsungel könyvének Mauglija nem pusztán légből kapott história, a Nobel-díjas angol író ugyanis az indiai gyarmaton született, közelről ismerte a rengeteget, és számos helyi történetet hallott. Ahogyan azóta is több, vadonban elveszett gyerekről is van tudomásunk. Például az 1920-ban megtalált hét-, illetve másfél évesre becsült indiai Kamala és Amala, vagy az 1954-ben előkerült, szintén indiai, hétéves Ramu.

és amikor rájuk találtak, egyiküknek sem volt ruhája, nem tudtak beszélni, csak morogni, tejet ittak, nyers húst ettek, csontokat rágcsáltak és négykézláb járkáltak, úgy viselkedtek, mint egy farkaskölyök.

Közös volt bennük az is, hogy egyáltalán nem tudtak beilleszkedni az emberek közé, sőt, egyáltalán nem megváltásként tekintettek az emberekre, és többször megpróbáltak visszamenekülni jól ismert világukba, többnyire sikertelenül, és hamarosan meghaltak.

De talán az egyik leghíresebb Maugli a ma már a 76 éves spanyol Marcos Rodríguez Pantoja, aki hétévesen került a farkasok közé Córdobától északra, a Sierra Morena hegyeiben, és csak 19 évesen találtak rá, amikor éppen gyümölcsöt majszolt egy fa alatt. Ő sem tudott beszélni, csak morogni és sírni, és leginkább négykézláb közlekedett, de végül is megtanult spanyolul, az írás és olvasás azonban nehezen ment neki, ahogyan a beilleszkedés is.

Az emberek világát hidegnek és „őrültnek” tartja, a közöttük töltött évtizedeit pedig gyötrelmesnek. Egyedül mesélni szeret az őt hallgató, csillogó tekintetű gyerekeknek. Csodálatosan hihetetlen történeteiből pedig nincs hiány.