Gépeltérítéssel kezdődött a második magyar királypuccs

Alig egy napot élt meg Jevgenyij Prigozsin és az általa alapított és vezetett orosz katonai magánvállalat, az ukrán fronton harcoló Wagner-zsoldossereg június 23-án kezdődött lázadása (felkelése? puccsa?) Oroszországban. A lázadás során elfoglalták a Rosztov-na-Donu és Voronyezs városok katonai létesítményeit, majd az 5-10 ezer fősre becsült csapatok elindultak Moszkva felé. A fővárost készültségbe helyezték, ám a Wagner-konvoj egy-két órányira Moszkvától hirtelen megállt.

Egyelőre nem tudni pontosan, mi volt a tiszavirág-életű nekibuzdulás célja. Prigozsin szerint masírozásuk az „igazság menete” volt, és nem Vlagyimir Putyin ellen lázadtak. Az orosz elnök szerint viszont fegyveres felkelés történt. Bár a részletek egyelőre még homályosak, de mindez lehetett akár egy tervezett államcsíny bevezetője is, hiszen állig felfegyverzett alakulatok tartottak Moszkva felé és nem kizárt, hogy a Wagner-vezér abban bízott, orosz katonák állnak át hozzájuk.

Puccsnak pedig az erőszakos (ezért törvénytelen) hatalomátvételt vagy annak kísérletét nevezik, amelyben az erőszak (vagy az azzal való fenyegetés) az egyik kulcsmotívum. 

Nem is forradalom volt?

Nem ismeretlen a műfaj Oroszországban (sem), elég csak Leninék 1917. október 25-i (Gergely naptár szerint november 7-i) történelemformáló bolsevik puccsát említeni. Igen puccsát, sok történész szerint szerint ugyanis puccs történt azon a napon és nem „nagy” októberi forradalom. 

A cári rendszert már 1917. február 23-án megdöntötte az első világháború kudarcaiba és nélkülözéseibe belefáradt emberek elégedetlenségéből kipattant polgári demokratikus forradalom. Az újonnan felállt ideiglenes kormány azonban nem volt a helyzet magaslatán, a katonaság és gazdaság az összeomlás szélén állt, a bizonytalanságra és a hatalmi űrre pedig ráérzett Lenin.

Tíz–tizenötezer felfegyverzett munkással, matrózzal és katonával megszállták Pétervár stratégiai pontjait, végül pedig az Ideiglenes Kormányzat székhelyét, a Téli Palotát is elfoglalták. Békésen.

Nem volt semmiféle hősi ostrom, ahogyan azt generációkon át mesélték, és nem dördült el az Auróra cirkáló legendás ágyúja sem elindítva a szebb világ felé törő küzdelmeket. Egy államcsínyhez képest higgadtan zajlott le az hatalomátvétel, mindössze 5 halálos áldozata és jó pár sebesültje volt a rámenős akciónak.

Többek szerint azért nem forradalom söpörte el az ideiglenes kormányt, mert a pétervári emberek többsége nem a bolsevikokat (bolsevik: magyarul többség) támogatta.

amely rögtön meg is mutatta valódi arcát, és minden másként gondolkodót kíméletlenül elnyomó diktatúrát vezetett be. Egymás után robbantak ki a felkelések Leninék rendszere ellen és Oroszország hosszú évekre véres polgárháborúba süllyedt, de a hatalmat végül megtartották.

Plafonba lövéssel startolt a sörpuccs...

Ahogyan Oroszország, úgy Németország is az I. világháborút (pontosabban annak következményeit) nyögte. A győztes antant hatalmaknak fizetett óriási jóvátételi költségek, a szétesett gazdaság, a hiperinfláció, a milliókat érintő munkanélküliség, sőt éhezés, káosz szélére sodorta az országot. A zűrzavart pedig képtelen volt kezelni a torzsalkodó pártok sokaságából álló weimari köztársaság kormánya.

Ebben a zűrzavarban lépett fel az ismeretlenségből a történelem színpadára egy korábban festőművésznek készülő világháborús káplár (tizedes), Adolf Hitler, a nemzetiszocialista párt vezetője, hogy megdöntse a tehetetlen berlini kormányt, és egy erőskezű nemzetiszocialista rendszert hozzon létre. Fanatikusan magabiztos volt puccsa sikerét illetően, maga mellett tudhatta ugyanis a világháborús hőst, a népszerű Erich Ludendorff tábornokot, és úgy gondolta, hogy Otto von Lossow altábornagy és Hans Ritter von Seisser rendőrezredes is a végsőkig támogatják őt.

Akcióját 1923. november 8-ra időzítette, amikor a weimari kormánnyal kritikus Gustav von Kahr bajorországi kormánybiztos mondott beszédet a BürgerBräukeller nevű müncheni sörházban. Ideálisnak tűnt az esemény, a 3 ezer főt is befogadó helyszínre várták ugyanis szinte a teljes bajor politikai és gazdasági elitet.

Hitler nem bízta a véletlenre a hatalomátvételt.

elküldték az ott posztoló rendőröket és felállítottak két, bejáratra néző géppuskaállást, majd 20, kézigránáttal is felfegyverzett SA-keretlegénnyel határozottan bevonult a nagyterembe, átverekedte magát a tömegen és eltökélten az emelvény felé tört.

Belépője hatásos volt, éktelen lárma kerekedett, mire Hitler egy székre, majd egy asztalra állva üvölteni kezdte, hogy „Csendet!”. Mivel nem hallgattak rá, elővette pisztolyát és a plafonba lőtt, fellépett az emelvényre és drámai stílusban előadta programját.

Kitört a nemzeti forradalom! Hatszáz felfegyverzett emberem elfoglalta és körbevette a termet. Senki sem hagyhatja el a helyiséget! Ha nem lesz azonnal csend, elrendelem egy másik géppuska felállítását a karzaton!

Ekkor mintha elvágták volna a hangzavart, mire rikoltó hangon bejelentette a bajor és a birodalmi kormány leváltását és egy ideiglenes birodalmi kormány felállítását, nyomatékul pedig hozzátette, hogy a rendőrség és a hadsereg csatlakozott a horogkeresztes zászlóhoz.

...amit lelkesen megtapsolt a közönség

Drámaian megfordult a zúgolódó-háborgó hangulat is és a közönség lelkes vastapsban tört ki, némi hezitálás után pedig Kahr kormánybiztos is támogatásáról biztosította Hitleréket az emelvényről.

Úgy tűnt, minden a puccsisták tervei szerint alakul, ezért másnap délelőtt fegyveres felvonulást tartottak München belvárosában. Az elől haladó Hitlert és Hermann Göringet (a későbbi Harmadik Birodalom második emberét) és az őket követő, horogkeresztes zászlót vivő keretlegényeket

Egészen addig, amíg egy rendőrkordonba nem botlottak az Odeonplatzon, ahol váratlanul lövöldözés tört ki. A kétezer fős menet nagy része megfutamodott, három rendőr és 14 náci meghalt, Göringet pedig lövés érte a lágyékán. Hitlert kimenekítették a térről, 11-én azonban letartóztatták (Göringnek sikerült Ausztriába szöknie) és pár hónappal később hazaárulás vádjával a legenyhébb kiszabható büntetésre, öt év fegyházra ítélték, de kilenc letöltött hónap után szabadon engedték.

A sörpuccs ugyan kudarcba fulladt, ám szabadulása után még nagyobb erővel vetette bele magát a politikába. 1933. január végén már Németország kancellárja volt, feloszlatta a parlamentet és semmi sem állhatta útját, hogy kirobbantsa a történelem legvéresebb háborúját.

Kétszer is próbálkozott az utolsó magyar király

Az I. világháború okozta általános szétesés valóságos puccscunamit indított el Európában. Magyarországon személyesen az utolsó magyar király, a 34 éves IV. Károly mutatott be egy kackiás államcsínyt 1921-ben. Ő volt az 1916-ban meghalt Ferenc József császár és magyar király trónörököse, akit még abban az évben meg is koronáztak a Mátyás-templomban. Az elvesztett világháború, az 1918. október 31-én kirobbant őszirózsás forradalom és azt követő események azonban nem éppen neki kedveztek.

November 16-án eltörölték a királyságot és kikiáltották a népköztársaságot, amelynek Károlyi Mihály lett a miniszterelnöke. Rendszerét a kommunisták döntötték meg, akik 133 napig tartó, szovjet mintájú proletárdiktatúrát (Tanácsköztársaság) alakítottak 1919-ben, őket pedig Horthy Miklós söpörte el és 1920. március 1-jén létrejött a király nélküli királyság, Horthy Miklóst kormányzóval az élen.

Az utolsó magyar király (Habsburg Ottó apja) ekkor döntötte el, hogy most jött el az ő ideje, és visszaszerzi a magyar trónt. Terve nem is volt annyira délibábos, itthon ugyanis meglehetősen erős volt a trónöröklését elismerő legitimista párt. Csakhogy a legitimistákon (és IV. Károlyon) kívül senki nem akart sem királyt, sem trónt, az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai és az antant nagyhatalmak pedig hisztérikusan ellenezték a Habsburgok restaurációját, olyannyira, hogy katonai beavatkozást is kilátásba helyeztek, ha bárki is ezzel próbálkozik.

Udvarias légkörben zajlott az első puccskísérlet...

IV. Károly azonban elszánt volt, svájci száműzetéséből álöltözetben, hamis útlevéllel 1921. március 26-án Magyarországra érkezett és meglátogatta a kormányzót rezidenciáján, a Budai Várban. „Őfelsége várakozik odakint Főméltóságodra” – mondta állítólag szárnysegédje,  Magasházy László őrnagy az éppen ebédelő Horthynak, aki nem kizárt, hogy kis híján félrenyelt a meglepetéstől.

Az exkirály először is megköszönte, hogy megőrizte a magyar trónt, ott helyben kitüntette a kormányzót a katonai Mária Terézia-rend nagykeresztjével, és kinevezte Szeged és a Horthy vezette utolsó osztrák–magyar tengeri győzelem elismeréseként Otrantó hercegének. Majd rátért a lényegre, és felszólította Horthy Miklóst, hogy adja át neki a hatalmat.

A kormányzó ecsetelte Magyarország nem éppen (őszi)rózsás helyzetét és udvariasan visszautasította a gáláns ajánlatot, IV. Károly pedig illedelmesen elköszönt és távozott.

...a második már csatává fajult

Ámde nem hagyta ezt annyiban az utolsó magyar király, és októberben már keményebb fellépéssel készült elfoglalni a magyar trónt. Feleségével, Zita exkirálynéval, és kíséretükkel együtt október 20-án egy Genfi-tó feletti sétarepülésre indultak Zürichből, legalábbis ezt mondták az Ad Astra Aero légitársaságnak. Ám miután felemelkedett a Junkers F-13 típusú hatszemélyes túragép, Károly szárnysegédje

Sikeresen landoltak a Vas és Győr-Sopron-Moson vármegye határán fekvő Dénesfa melletti Cziráky-birtokon, ahol az exuralkodó kinevezte miniszterelnöknek egy bizonyos Rakovszky István országgyűlési képviselőt, majd 22-én Sopronból Budapestre indultak vonattal.

Lassan haladtak csak előre, ugyanis minden nagyobb vasútállomáson sorra tettek neki hűségesküt a katonai helyőrségek és a települések vezetői, köztük a győri helyőrség és a szombathelyi helyőrség is. Utóbbi parancsnoka Báró Lehár Antal ezredes, a híres operettszerző, Lehár Ferenc (A víg özvegy, Luxemburg grófja és sok más népszerű operett szerzője) öccse volt. Károly minden állomáson hosszú szónoklatokat tartott és fogadta hívei üdvözlőbeszédeit, mindemellett szabadtéri misék sorozatát celebrálták végig az úton.

A fellelkesült exkirály éppen misét hallgatott a bicskei vasútállomáson, amikor az előőrsöt alkotó fegyveresei október 23-án hajnalban Budaörsön 80 orvostanhallgató ellenállásába ütköztek a Törökugratónál. Mivel Budapesten nem állomásozott számottevő katonai erő, időbe telt, amíg Budaörsre érkeztek a riadóztatott kormányhű csapatok. Gömbös Gyula későbbi miniszterelnök ezért

A királyhű katonák azonban bevették a sziklaormot. De csak rövid időre, a sorra érkező kormányhoz hű alakulatok még aznap visszafoglalták a kopár magaslatot. A csetepatéban legalább 19-en meghaltak és 62-en megsebesültek. 

Fegyverszünet következett és tárgyalások kezdődtek, Károly azonban hajthatatlan volt, továbbra sem volt hajlandó lemondani a trónról. Csapatait viszont bekerítették, és 2000 fős gárdájának esélye sem volt az időközben 6000 főre duzzadt kormányerővel szemben. A budaörsi csata ezzel befejeződött. És a második királypuccs is. 

Az exkirályt letartóztatták, Tihanyba vitték, majd november 1-jén átadták az antant megbízottainak, akik családjával együtt Madeira szigetére száműzték. Ott is halt meg pár hónap múlva, 1922. április 1-jén, valószínűleg a puccsok során elkapott spanyolnáthában. 

Visszatérési kísérletei nem egy shakespeari királydrámába, inkább Lehár-operettbe vagy inkább Rejtő Jenő-történetbe illő kínos jelenetek és incidensek voltak. Annyit viszont sikerült elérnie, hogy az antant nyomására a Nemzetgyűlés 1921. november 6-án kimondta a Habsburg-ház trónfosztását (Ausztriából már két évvel korábban kitiltották a Habsburgokat, vagyonukat pedig elkobozták). Magyarország államformája azonban formálisan továbbra is királyság maradt.

A híres puccsokról szóló írásunk 1. részét itt olvashatja.