Miért létezik még petárda, amikor mindenki utálja?

Már évek óta tilos petárdázni Magyarországon, nemcsak év közben, de még szilveszterkor is, még a birtoklásáért is 150 ezer forintos pénzbírságot szabhatnak ki. Ennek ellenére ezrek élvezik – valamilyen furcsa oknál fogva – az év végi durrogtatást. Pedig csak tavaly év végén 19 esetben riasztották a mentőket pirotechnikai eszköz okozta (sokszor maradandó) kéz-, arc-, és szemsérülésekhez, és szilveszterenként átlagosan kilencszáz, robbanásoktól megriadt kutya kóborol és veszik el idehaza, és csak felük kerül vissza a gazdájához. Szlovákiában egy éve 45 ezren követelték petícióban a petárdák betiltását, idén nyáron pedig törvénybe is iktatták az állatokat (is) kínzó pirotechnikai eszköz egész évre szóló tilalmát. 

A legtöbb ember által gyűlölt dolgok ranglistáján a petárda mindenképpen az élmezőnyben durrog. A kérdés csak az, hogy miért szereti mégis sok ember annyira a robbanásokat, miközben az összes állatfaj fél tőlük? Miért nézünk szívesen egy lármás tűzijátékot, de még inkább: hogyhogy vannak olyanok, akik élvezik a petárda éktelen durranását? Na és azt, hogy mások jól halálra rémülnek a kifinomult mókától?

Óvatos közeledéssel kezdődött az ismerkedés...

A magyarázat, mint oly sokszor, most is a messzi múltba vezet, méghozzá az emberi elme evolúciójának egyik mérföldkövéhez, a tűz használatához. Ahhoz a sarkalatos mozzanathoz, amikor képesek lettünk szabályozni, irányítani, azaz megszelídíteni a tüzet. A legtöbb biológiai antropológus szerint ez volt az egyik legfontosabb képesség- és viselkedésbeli sajátosságunk, ami megkülönböztetett minket minden más állattól és a legközelebbi főemlősrokonainktól is. Ám az, hogy mikor és miképpen tettünk szert erre a vakmerő képességre, már nem annyira egyértelmű.

Nagyon valószínű, hogy nem villámcsapásszerűen (evolúciós léptékkel), egyik évezredről a másikra vettük birtokba és háziasítottuk a tüzet, hanem sok százezer éven keresztül, szakaszosan. A tűzbarátság első lépése pedig az lehetett, hogy a környezetében természetes módon (például hatalmas robajú villámcsapással) feltámadt tűz elől emberőseink már nem menekültek el hanyatt-homlok, mint (az éjszakai pillangón és pár fénykedvelő rovarfajon kívül) minden állat. Ehelyett kíváncsiságuk legyőzte a menekülőösztönt, és

A következő lépés a kiszámíthatatlan és zabolátlan tűz háziasítása és a főzés kezdete volt, ami talán a legnagyobb lökést adta elménk fejlődésének. Már félmillió évvel ezelőttről is vannak nyomok (például elszenesedett szerszámok), hogy emberőseink valamilyen módon használták a tüzet, de a rendszeres és következetes tűzhasználat körülbelül 350-320 ezer évvel ezelőtt terjedhetett el, és vált az alkalmazkodás és a kognitív evolúció energiabomba-rakétafokozatává.  

...megbabonázó kapcsolat lett belőle

Régről és mélyen belénk van húrozva-kódolva tehát a tűz, és az azt kísérő robbanások, durranások hangjai. Nem véletlen, hogy ma is szinte mindenki imádja nézni a ropogó tábortüzet (a gázláng valamiért nem sok embert babonáz meg), ahogyan a legtöbben élvezik a tűzijátékok durrogó-robbanó színkavalkádját, de jó páran izgalomba jönnek az ijesztően detonáló petárdáktól is. A hangokkal kísért tűz iránt érzett vonzalmunk valószínűleg

Nem meglepő, hogy a robbanások öröm- és jutalomérzést kiváltó dopaminhormont (is) felszabadítanak az agyban.

És az sem lehet véletlen, hogy létezik a tűz megszállottságig fajuló imádata, a pirománia, amikor a (többnyire férfi) beteget egyedül az a vágy hajtja, hogy gyújtogasson, és végignézze a lángok pusztítását, miközben örömöt, kielégülést érez, és megnyugszik. Egyelőre nem tudják, pontosan milyen okok állnak a különös mánia mögött, és még általános terápia sem létezik a kezelésére, de jó eséllyel ősi emberi ösztönök munkálkodnak a háttérben, szélsőségesen túlfűtve.

Nagyon nem szeretjük a meglepetéseket...

Nincs pirotechnika lőpor/puskapor nélkül, és amikor körülbelül 1200 évvel ezelőtt Kínában feltalálták, először az ártó szellemeket akarták a tűzzel és hangos zajjal elijeszteni. Lehet, hogy őket is, de az ember ellenségeit biztosan halálra rémítették, a lőfegyverek elterjedésével pedig el is pusztíthatták.

Egészen addig izgalmasnak találjuk a robbanásokat, amíg például egy parádés tűzijáték részeként, gondos szervezésben bízva látjuk-halljuk ezeket. Ámulunk-bámulunk, mert tudjuk, reméljük, mire számíthatunk, és felkészülünk a félelmetes hangokra. Ha azonban az irányítás kicsúszik a kezünkből, és mondjuk tűz keletkezik vagy váratlanul felrobban a rakétakészlet, már nem fog annyira szórakoztatni minket a show-műsor.

Megszelídítettük ugyan a tüzet, amire egyetlen más faj sem volt képes, de ha nem vagyunk képesek uralni, és tőlünk függetlenül történnek a parázs események, akkor bizony ugyanúgy félünk a tűztől és a robbanásoktól, mint távoli őseink, vagy bármelyik más állat.

Éppen ez a kulcs: ha nem tudjuk mi robbant és mikor fog még robbanni – azaz, ha nem tudjuk az okát, ezért nem tudunk rá felkészülni –, akkor páni félelem lehet úrrá rajtunk, amit a hadseregek tüzérségei ki is használnak. Régóta bevált katonai doktrína, hogy a tüzérségi bombázás a pszichológiai hadviselés egyik legpusztítóbb formája. Nem csak maga a rombolás félelmetes, hanem a kiszolgáltatottság és a kiszámíthatatlanul robbanó hangok okozta állandó stressz és sokk is.

...de az állatok sem

Hasonlót élnek át az állatok is, és egyáltalán nem tartják szórakoztatónak a tűzijátékokat, a petárdákat pedig különösen nem. Pedig egy kutya képes megszokni a civilizációs zajokat, nem fog elmenekülni az elrobajló teherautó hangjától, a fékcsikorgástól, vagy egy szirénázó mentőautó miatt. Értik, honnan jönnek a hangok, és ismerik a következményeiket is. Egy közeli, váratlan petárdadurranásra azonban még az emberek is minimum összerezzennek. Pedig mi jól tudjuk – még ha nem is számítottunk rá –, hogy mi szólt akkorát.

A kutyák viszont nem tudják értelmezni a sikító tűzijátékok vakító szikrázását, a petárdák éles robbanását, ráadásul több ezerszer érzékenyebb a hallásuk, mint nekünk.  Az egymást követő,  természeti katasztrófákra emlékeztető detonációk ezért menekülési ösztönt váltanak ki belőlük. Körülveszi őket az ijesztő hangorkán és az azt kísérő légnyomáshullámok,

Mint az űzött vadak, néhány óra alatt akár 5-10 kilométert is megtehetnek, közülük sok százat ütnek el az autók az utakon az új év első napjaiban.

Értjük persze, hogy a hangos és hirtelen zajok, például a robbanások veszélyt jelezhettek korai őseinknek, ezért agyunk úgy van bekötve, hogy figyeljen rájuk. És azt is, hogy kontrollált körülmények között, ha fel vagyunk rá készülve, még serkentőleg is hathat a durranások okozta dopaminfröccs. Viszont túl sok embert és állatot zavarnak a petárdák, márpedig senkinek sincs joga pánikkeltő mértékben zavarni a másikat. A szilveszteri mókafaktor sem elegendő indok, a petárdarobbantással (jó esetben csak) megijesztett embertársainkon ugyanis nincs az égvilágon semmi röhögnivaló.