Száz felhőkarcolójával meghökkentőbb volt a középkori Bologna, mint Manhattan

Lezárták még az ősszel Bologna nevezetes központi terét (Porta Ravegnana), és várhatóan több évig zárva is marad, mert az ott magasodó két ferde középkori torony életveszélyessé vált, falaikon repedések keletkeztek, és akár össze is dőlhetnek.

A 97 méter magas Asinelli- és a 48 méteres Garisenda-tornyokat a nevüket viselő módos családok emelték 1109 és 1119 között. Eredetileg 60 méter magas volt a kisebbik (Garisenda), de a 14. században – biztos, ami biztos – visszabontották, mivel egy földmozgás következtében erősen elferdült. Ő lett a bolognai ferde torony, ami legalább annyira meg van dőlve, mint az 57 méter magas pisai, de ami igazán aggasztó, hogy most a dőlésének iránya is kissé megváltozott. A magasabbik (Asinelli) is picit ferde, a Garisendához képest azonban egyenesen áll, mint a cövek, de ő sincs túl jó állapotban.

Gondoljunk csak bele: az Asinelli-torony a maga 97 méterével három darab egymásra helyezett tízemeletes panel magasságába nyúlik, és a kisebbik is másfél tízemeletes magas. De ami a legérdekesebb, hogy egykor legalább 100 hasonló (átlagosan 60 méteres) „felhőkarcoló” magasodott a városban. Szó szerint úgy nézhetett ki Bologna, mint egy középkori Manhattan.

Impozáns és lélegzetelállító, ha csak ezt a több mint 900 éves két tornyot nézzük, szinte nem is hiszünk a szemünknek.

Ezek a négyzet alapú téglaépítmények ugyanis első látásra nem igazán tűnnek praktikusnak. Szűkek és magasak, sok száz lépcsőt megmászni pedig akkoriban sem volt egy népünnepély. Ráadásul, mivel a téglák nem bírták a tornyok súlyát, sokuk magától leomlott száz éven belül. Vagy éppen ettől tartva maguk a tulajdonosok bontatták vissza néhány tíz méteres magasságig. Mint például a ferde Garisenda-tornyot 48 méteresre, eredeti méretében valószínűleg már rég összeomlott volna.

Csoda, hogy csak most kellett megkongatni a statikai vészharangot, mert a két, szorosan egymás mellé épült toronyiker a fizikát megkérdőjelező, lehetetlen látványt nyújtott már eddig is.

Miután megittam a jó Albano dolcét, és hazafelé igyekeztem, megéltem olaszországi utam legmegdöbbentőbb kalandját. Mentem, mendegéltem jókedvűen a sötétben, és egyszer csak egy téren elémbe állt egy látomás. Két óriási ferde torony, de olyan ferdék, hogy azt hittem, részeg vagyok. Az egyik jobbra dőlt, a másik balra, és ott dülöngéltek némán és sötéten a téren, félelmesen, az Asinelli és a Garisenda. Oly groteszken félelmesek és oly stilizáltan középkoriak voltak, mint Füst Milán némely költeménye

– írta Szerb Antal író, irodalomtörténész A harmadik torony című, 1936-os olaszországi útinaplójában, amelynek néhány részlete a megkerülhetetlen (és amúgy világhírű) Utas és holdvilág című regényébe is belekerült.

Az egykor felhúzott körülbelül 100 toronyból mára 22, többnyire visszabontott építmény maradt meg, közülük ez a veszélyessé vált toronypár a legismertebb. De szinte semmi érdemi történelmi forrás nincs arról, miért vállalták ezeket a nyilván roppant költséges, a kor (ma is lenyűgöző) technológiájával hosszú évekig elhúzódó, fárasztó erőfeszítéseket a meggazdagodott városi nagypolgárok. Az Asinelli család neve (furcsamód olaszul szamarakat jelent) például csak 1185-ben bukkan fel először, csaknem 70 évvel a nekik tulajdonított torony feltételezett építése után. 

Arról, hogy mi célból készülhettek, többféle elképzelés is létezik.

Kivagyiságból...

Az egyik legvalószínűbbnek tartott és leggyakrabban emlegetett érv, hogy a tornyok egymással rivalizáló családok (nem sok mindenre használható) státuszszimbólumai voltak. A gazdag klánok ki akarták mutatni erejüket, befolyásukat, méghozzá minél magasabb, róluk elnevezett torony építésével is. Hadd lássa mindenki, kik is ők. Újgazdag családok fitogtatták tehát erejüket tornyokkal, ezért meredezett 100 fallikus szimbólum a felemelkedőben lévő, jómódú kereskedővárosban az 1100-as években.

Érthető magyarázat,

A Rómeó és Júliában a Montague-k és a Capuletek rivalizálása tragédiához is vezetett. Igaz, a középkori Veronában, ahol a történet játszódik, csak harangtornyok épültek, amelyeknek funkciója legalább világos.

Nem úgy a Firenze és Siena közötti toszkán városkában, San Gimignanóban, ahol ugyanebben az időben 72 (a bolognaiakhoz hasonló) torony magasodott, volt közöttük 70 méteres is. Mára 13 maradt belőlük. Vagy a Milánótól délre fekvő lombard városban, Paviában, ahol ugyancsak az 1100-as évek elején csaptak bele a hóbortba, és a feljegyzések szerint körülbelül 65-öt húztak fel, közülük 23 ma is áll.

Valószínű azonban, hogy nem pusztán presztízsberuházások lehettek ezek a különös tornyok. Nyugtalan idők voltak akkoriban (is), és dúltak a főpapok kinevezéséért és a császárkoronázás jogáért folyó háborúk (invesztitúraháborúk) a pápaság és az akkor még Észak-Itáliát is uraló Német-római Császárság között. Foglyul ejtett, majd megszökött pápák, behívott és fosztogató normannok és örökös csatározások jellemezték a korszakot. Na és a nevezetes kanosszajárás, amikor IV. Henrik német-római császár bűnbánatot gyakorolt, és megkövette az őt kiátkozó VII. Gergely pápát a Bolognához közeli Canossa vára előtt, állítólag mezítláb, vezeklő szőrcsuhában. 

...vagy védekezésből is épülhettek

Egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki melyik oldalon állt. A megállás nélkül egymással versengő (és sokszor egymást meg is támadó) módos itáliai városokról nem is szólva. A többnyire csak szűk, lőrésszerű nyílásokkal ellátott tornyok ezért valószínűleg erődként is funkcionáltak. Akkoriban még nem épültek ki erős, jól védhető városfalak, emiatt építésük idején a tornyoknak életszerű védelmi létjogosultságuk lehetett. Az sem utolsó szempont, hogy fentről jól belátható volt a környék is, akár a közeledő veszély. 

Több bolognai toronyban találtak rejtett szobákat, rejtett ajtókon elérhető átjárókat, tornyokat összekötő titkos, föld alatti alagutakat. Kézenfekvő, hogy értékek tárolására is használhatták őket. És zűrzavaros időkben menekülési útvonalként vagy búvóhelyként. Az alsóbb szinteken pedig szükség esetén, de akár huzamosan is lakni lehetett.

Száz évig tarthatott a toronyépítési láz, a 13. században sokukat lebontották vagy lerombolták, mások pedig egyszerűen összedőltek. Firenzében is emeltek tornyokat, de a történelem viharai, a fizika törvényei, tűzvészek, földrengések vagy éppen a városrendezések eltüntették nagy részüket.

A legmagasabbnak köszönhetjük a gravitációs gyorsulást

A kicsit ferde és jó eséllyel a maga korában is rekorder, 97 méter magas Asinellit szerencsére nem. Különben Giovanni Battista Riccioli jezsuita csillagász és matematikus (jezsuita tudóstársával, Francesco Maria Grimaldival) 1640–1650 között nem tudta volna a világon elsőként megmérni a szabadon eső tárgyak gyorsulását a most összedőlni készülő Asinelli-torony tetején végzett kísérleteivel (9,81 m/s² ). És ezzel igazolni Galilei elképzelését. A Pisában született Galilei állítólag a harangtoronynak épült pisai ferde toronyból ejtett le különböző tömegű testeket, és jött rá, hogy a szabadesés sebessége független azok tömegétől (ha nincs a légellenállás).

Akár igaz a legenda, akár nem, a gravitációs gyorsulás állandó (!) értékét Bolognában, a pisai ferde toronynál is kicsit megdőltebb Garisenda-torony mellől, a grandiózus Asinelli-toronyról mérték meg. És a hajlott bolognai tornyokat nézve megnyugtató, hogy sok évtizedes erőfeszítések után a pisai ferde torony dőlését sikerült megállítani, annyira, hogy szakemberek szerint legkevesebb további háromszáz éven át stabil lesz az állapota.