Megtaláljuk-e valaha az aztékok aranyát és a többi eltűnt legendás kincset?

Sohasem hagyják nyugodni a kalandfilmek főhőseit és a valódi kalandorokat sem a mesés, sokszor mágikus erővel bíró, eltűnt, elrejtett, vagy ellopott kincsek, ereklyék. A történelem pedig tele van varázslatos keresnivalókkal.

Közülük is talán az egyik legpazarabb az eltűnt azték kincs lehet, amelyet a történelem aranyért leginkább sóvárgó hódítója, Hernán (vagy Fernando) Cortés spanyol konkvisztádor harácsolt össze a virágzó azték birodalom meghódításakor és romba döntésekor. 1519-ben, első európaiként érkezett a mai Mexikó területére 11 hajóval, pár száz emberrel, 40 lóval, 10 ágyúval, és fellázított indiánokkal az oldalán bemasírozott az akkori világ második legnagyobb városába, a negyedmillió lakosú (az azték fővárost lélekszámban akkoriban csak Konstantinápoly múlta felül), dúsgazdag, lépcsős piramisokkal teli Tenochtitlánba, ahol a tengernyi aranyat látva a maradék erkölcsi dilemmája is elpárolgott.

Különös nép volt az azték. Nem ismerték a kereket, a vasat, az aranyat pedig nem sokra tartották. Ám mivel nem rozsdásodik és fénye a Napot idézi, ezért a legtöbb kegytárgyat, dísztárgyat, ékszert a sárga nemesfémből készítették. Beszámolók szerint még a házak belső falait is aranylemezekkel burkolták. Nem értették az aztékok, miért vesztik eszüket a spanyolok, már csak azért sem, mert először főistenük, Quetzalcóatl, a Tollas Kígyó földi hírnökének tartották Cortést, ezért hatalmas pompával fogadták őt és embereit, a király apjának palotájában szállásolták el őket.

 

Cortésnak imponált a szíves vendéglátás, és kisvártatva a tettek mezejére is lépett.

Első kérése az volt, hogy döntsék le a Nagy Templompiramis tetején álló pogány istenszobrokat, és keresztény szentélyeket, valamint egy hatalmas keresztet állítsanak a helyükre, emellett ragaszkodott hozzá, hogy súrolják fel a templomot borító megszáradt vért is. Az aztékok ugyanis bizarr módon kedveskedtek isteneiknek: tömegesen áldoztak fel embereket, élve kitépve szívüket és kifolyatva vérüket. 

Cortés értésükre adta azt is, hogy kizárólag arany ajándékokkal lehet csak kegyét elnyerni. Kívánságait pedig haladék nélkül teljesítették. Ezek után felgyorsultak az események.

• Saját palotájában váratlanul elfogta és láncra verette vendéglátóját, II. Moctezuma királyt, tetemes váltságdíjat követelve érte. Ám amikor elé hordták a mázsányi aranyat, meggondolta magát, és mégsem engedte el az uralkodót.
• Remek lehetőséget látott az azték vallási ünnepekben, és az összesereglett nemeseket és főpapokat egyszerűen lemészárolta.

Nem kizárt, hogy túllőtt a célon, mert a vérfürdők hírére az egész negyedmilliós főváros fellázadt ellene. Napokig ostromolták a palotába szorult spanyolokat az aztékok, a reménytelen helyzetben pedig Cortés 1520. június 30-án úgy döntött, hogy az esős éjszaka leple alatt elszöknek a Texcoco-tó szigetére épült fővárosból.

és többségük a kincsekkel együtt a vízben vagy a sárban lelte halálát, a mára kiszáradt és feltöltött csatornákban.

Csak kevesen élték túl – köztük Cortés is – a La Noche Tristeként vagy „a szomorúság éjszakájaként” emlegetett elmebajos eseményt. Hiába jött vissza egy évvel később egy nagyobb csapattal a konkvisztádor, a mesés kincseket nem találták. Talán ezért is dönthette romba és tette szinte a földdel egyenlővé az aranyvárost. Helyén ma a 22 milliós Mexikóváros terül el (Cortés alapította és nevezte el így), ahonnan csak egyetlen nyom került elő azóta: egy kétkilós aranyrúd, amelyet egy építőmunkás fedezett fel 1981-ben.

Menkauré fáraó átka...

Ha belegondolunk, mekkora szenzáció volt (és az ma is), amikor Howard Carter brit régész 1922-ben megtalálta a mindmáig legjobb állapotban fennmaradt (azaz nem kirabolt) fáraósírt, és felnyitotta Tutanhamon egyiptomi fáraó szarkofágját az egyiptomi Királyok Völgyében, akkor mekkora kincs lehetett a három gízai piramis legkisebbikében feltárt Óbirodalom korabeli Menkauré fáraó szarkofágja. A 4500 évvel ezelőtt épített piramist egy Richard William Howard Vyse nevű angol katonatiszt kezdte feltárni az 1830-as években, méghozzá sajátos módszerrel: régészkedés közben előszeretettel használt robbanóanyagokat, hogy kényelmes átjárókat biztosítson magának a kőgúla belsejében. Egy robbantás során tárult szeme elé a díszes királyi kőkoporsó is, benne a fáraó múmiájával és kincsekkel, egy rejtett szobában. 

A szarkofág sorsa azonban Indiana Jones-filmekbe illő fordulatot vett. Amikor az amatőr egyiptológus a British Múzeumba akarta szállíttatni a páratlan leleteket 1838-ban,

A pontos hely nem ismert, és bár felkérték a Titanic roncsainak megtalálóját, Robert Ballardot is, szakértők szerint meglehetősen kicsi az esélye, hogy valaha is rábukkannak a felbecsülhetetlen értékű műkincsre.

...és a firenzei gyémánt átka

Nem kevésbé kalandfilmbe illő a 137 karátos (27 grammos) sárga firenzei gyémánt története sem, amelynek még az eredetét is homály fedi. Az ősdarab valószínűleg Indiából származott, és valamikor a 15. század végén kerülhetett Európába, majd – nem tisztázott körülmények között – Burgundia hercegéhez, Merész Károlyhoz, aki a nagyobb gyémántból vágatta és csiszoltatta ki magának a műremeket valamikor 1467 és1477 között. Annyira beleszeretett a drágakőbe, hogy még a csatákba is magával vitte szerencseamulettként.

mert nyakában hordta a francia Nancy várának ostroma idején is, ahol életét vesztette, és csak több nappal később, kifosztva találták meg holttestét, vadállatok által szétmarcangolva, meztelenül.

A legendás gyémántot ezután a Medici család kaparintotta meg (ismeretlen utakon) a 16. század végén, majd a Toszkán Nagyhercegséget házasság révén uraló Habsburgokhoz került 1737-től, és az osztrák koronaékszerek egyik legértékesebb darabja lett. Végül nem másnál, mint az utolsó magyar királynál (1916–1918), és Habsburg császárnál, IV. Károlynál bukkant fel, aki a vesztes I. világháború (és a Habsburgok trónfosztása) után Svájcba menekült a gyémánttal (más Habsburg családi ékszerekkel együtt), és egy banki trezorba helyezte el 1919-ben, majd rábízta egy Bruno Steiner nevű osztrák ügyvédre – legalábbis Gordon Brook-Shepherd történész szerint, az Uncrowned Emperor: The Life and Times of Otto von Habsburg (A megkoronázatlan király: Habsburg Ottó élete és kora) (Bloomsbury, 2007) című könyvében.

Nem teljesen világos, mi történt ezután. Egy 1924-ben megjelent hír szerint a Habsburg-ékszerek eladásával megbízott ügyvédet csalás vádjával letartóztatták, de felmentették. Lehetséges, hogy a firenzei gyémántot újravágták, és ma már kisebb darabokban birtokolják többen is. Olyan elképzelés is létezik, hogy a Habsburgok egyik szolgája ellopta, és Dél-Amerikába szökött a drágakővel.

két kackiás államcsínnyel kísérelte meg ugyanis visszaszerezni a magyar trónt 1921-ben. Először álöltözetben, hamis útlevéllel látogatta meg Horthy Miklóst rezidenciáján, a Budai Várban, akit ott helyben kitüntetett a katonai Mária Terézia-rend nagykeresztjével és kinevezett Szeged hercegévé. Majd udvariasan felszólította a kormányzót, hogy adja át neki a hatalmat. Egyes források szerint Horthy szintén udvariasan elutasította a gáláns ajánlatot, mások szerint felbőszülve pisztolyt fogott az exkirályra. Bárhogyan is történt, IV. Károly angolosan távozott.

Másodjára már rámenősebb volt, és októberben feleségével, Zita királynéval és kíséretükkel egy Genfi-tó feletti sétarepülésre indultak Zürichből, de nem a tájban gyönyörködtek,

Sikeresen landoltak is a Vas és Győr-Sopron-Moson vármegye határán fekvő Dénesfa melletti Cziráky-birtokon, ahol az exuralkodó legott kinevezett miniszterelnöknek egy bizonyos Rakovszky István országgyűlési képviselőt, majd október 22-én Sopronból Budapestre indultak vonattal. Lassan haladt a koronázószerelvény, mert a királyaspiráns minden nagyobb állomáson hosszú szónoklatokat tartott, és szabadtéri miséket celebrált. Végül Budaörsön, a „budaörsi csatában" fogták el magyar katonák, és zárták be Tihanyban, majd örökre száműzték az országból. A firenzei gyémántról akkor már évek óta nem lehetett tudni semmit, IV. Károly pedig egy év múlva, 1922 április 1-jén halt meg a Madeira-szigeteken (ahová száműzte őt és családját a megalakult új osztrák köztársaság), és nem csak egy letűnt kor emlékét vitte magával a sírba, hanem azt az információt is, hogy vajon mi lehet a ragyogó ékkővel.