Nemcsak a munkamániások, de a született zsenik is szélhámosnak tartják magukat

Az emberek háromnegyedén – életében legalább egyszer – sikereik közepette eluralkodik az a saját magát leértékelő, önmarcangoló, kételkedő érzés, hogy nem érdemlik meg eredményeiket, és valójában csak svindlerek, szélhámosok, lókötők, azaz imposztorok, és csak idő kérdése, hogy lelepleződjenek. Ha megfogalmazódnak a „nem vagyok elég jó”, „csak szerencsém volt”, „mások jobbak”, „hogy jövök én ehhez?” mondatok, miközben joggal lehetnénk büszkék magunkra, amit környezetünk is visszaigazol, akkor biztosak lehetünk benne, hogy imposztorszindrómában szenvedünk.

Nem betegség, hanem jelenség

A fogalmat 1978-ban vezette be két pszichológus (Pauline R. Clance és Suzanne A. Imes) és kezdetben a felsőoktatásban és a férfiak uralta szakmai iparágakban jól teljesítő nőkre fókuszáltak. Először a „szélhámosjelenség” elnevezést használták, ami pontosabb, mint a „szindróma”, az indokolatlan önlebecsülés ugyanis nem betegség, hanem tünetegyüttes.

Ha össze kellene foglalni ennek a paradox tépelődésnek, aggodalmaskodásnak a lényegét, akkor úgy írhatnánk le, hogy minden negatív történés miatt magunkat okoljuk („én vagyok a hiba”),

Ha máshonnan nem is, de Molière Tarttuffe, avagy az imposztor című darabjából, a magát hithű szentfazéknak mutató, valójában gátlástalan, álszent, csaló főszereplő révén ismerhetjük a kifejezést. (A mindenkori szemfényvesztők és szélhámosok elé kíméletlen tükröt tartó imposztorkomédiát XIV. Lajos francia király, a Napkirály be is tiltotta.)

Az imposztorszindrómát átélők azonban nem többnek és másnak mutatják magukat, hanem pont fordítva, a valós teljesítményüket sem képesek kellően értékelni, nem hisznek magukban, és túlzottan meg akarnak felelni másoknak.

Ők az öt alaptípus

A Ma is tanultam valamit podcast legújabb adásában Tapasztó Orsi és Jocó bácsi is felteszik maguknak a kérdést: jogosan ülnek a műsorvezetői székben? Tényleg meg van-e a kellő tudásuk ahhoz, hogy népszerű tudományos műsort vezessenek? Majd bemutatják az imposztorszindrómások öt alaptípusát, amelyek közül talán a legismertebbek a munkamániások (Superwomanek/Supermanek), akik egyfolytában úgy érzik, hogy ha éppen nem tesznek valami „hasznosat”, akkor csakis léhűtők, naplopók, lusták lehetnek. Nem véletlen, hogy az imposztorérzéssel gerjesztett munkamánia és a kiégés kéz a kézben járnak.

De nem járnak messze a maximalisták (perfekcionista) sem, akik nem szívesen adják ki a kezükből a munkát, mivel szentül meg vannak róla győződve, más úgysem tudná olyan jól elvégezni azt, mint ők. Rosszul viselik, ha nem kontrollálhatják a helyzetet, miközben állandóan azzal gyötrik magukat, hogy lehettek volna sokkal jobbak is.

Külön kasztot alkotnak a „született zsenik”, akiknek már kis koruktól csodájára jártak, a siker pedig eleve „jár” nekik, ezért nem tudnak mit kezdeni a kudarccal. A „magányos harcosok” nem kérnek segítséget, rettegnek ugyanis attól, hogy kiderülhet, hogy valamiben nem is annyira jók. Ezért aztán nem szívesen működnek együtt másokkal, egyedül próbálnak mindent megoldani. Hasonló aggodalmaik vannak a „szakértőknek” is, reszketnek attól, hogy kiderül, valójában nem is tudnak „mindent”. Habzsolják emiatt a különböző képzéseket, mert azt gondolják, nekik folyton naprakésznek kell lenniük. Mélyen legbelül azonban kételkednek tudásukban.

Jól látszik, hogy az imposztorérzés valójában szorosan kapcsolódik az alacsony önbizalomhoz és az önbecsüléshez. Na de mi a különbség a kettő között? Többek között ez is kiderül a műsorból. Ahogyan az is, hogy nem kell tehetetlenül szenvedni a kínzó imposztorérzéstől, merthogy kellő elszántsággal leküzdhető.

Ha magára (vagy másokra) ismert valamelyik imposztorcsoportban, feltétlenül hallgassa meg az adást, de ha nem, akkor is vértezze fel magát a gyötrő szorongás ellenszerével, mert sikerei csúcsán is bármikor elhatalmasodhat önön is ez a jelenség. És persze ne hagyja ki a péntekenként jelentkező Ma is tanultam valamit podcast legutóbbi adásait sem, és tudja meg, mennyire más, jól felismerhető személyiségjegyei vannak a rockereknek, a jazz- vagy operarajongóknak, miért agyaljuk szét, gondoljuk túl életünket, és mit tehetünk ellene, miért érzékeljük másként az időt gyerekként, mint felnőttkorban, miért áruljuk el kényszeresen a ránk bízott titkokat, na meg hogy mi a legnagyobb hiba, amit szülőként elkövethetünk. És tudja meg azt is, miért múlik el a szerelem másfél év elteltével, mit veszítünk el a felnőttfilmekkel, és leplezze le a notórius későket is.