Csúcsra jár a meteorzápor, de teljesülhetnek-e kívánságaink?

„Egyszer egy filozófus azt kérdezte tőlem: azért vagyunk emberek, mert a csillagokat bámuljuk, vagy azért bámuljuk a csillagokat, mert emberek vagyunk? Vajon a csillagok visszanéznek ránk?” – ezzel a költői kérdéssel kezdődik a Csillagpor című különös hangulatú sikerfilm, amelyben egy hullócsillag esik a földre, sekély krátert fúrva, a meteorit azonban sem nem kő, sem nem vas, hanem egy gyönyörű csillaglány.

Ezekben a napokban hull le az égboltról a legtöbb „csillag”, méghozzá a Perszeusz csillagkép felől törnek a Föld felé (ezért Perseidák), óránként akár százan is, hogy fénycsóvát húzva egy röpke pillanatig feltündököljenek a sötét égbolton. Augusztus 12-én, vasárnap éjjel jön el az égi nagyüzem.

Legtöbben megéltük már azokat a pillanatokat, amikor elkapjuk a hullócsillagokat, amint fényesen végigszántanak az égen. Röpke időre kiszakadunk földhöz ragadt létünkből, megérint a végtelenség érzése, egy nálunk sokkal hatalmasabb dimenzió és erő, ami valahonnan a messzeségből idevarázsolja a sorjázó lidércfényeket.

Már a csillagoktól roskadozó, a Tejút galaktikus ívével megrajzolt égbolt is ellenállhatatlan bűverővel bír, de a váratlanul felragyogó és csak pillanatokig létező hullócsillagoknak kétségkívül mágikus ereje van. Nem csoda, hogy megérintenek mindenkit és előhozzák legbensőbb, legtitkosabb vágyainkat. „Kívánj valami! De nem szabad elmondanod senkinek, amíg nem teljesül!” – szól az instrukció. A kérdés csak az, van-e értelme a hullócsillag-kívánságoknak. Teljesülhetnek-e valaha legmélyebb vágyaink?

Üstökös, por, ionizáció 

Nincs értelme a hullócsillag-kívánságoknak, de jó játék – jelentik ki határozottan az asztrofizikusok. A hullócsillagok ugyanis nem mások, mint űrből érkező és a légkörben felizzó és elégő porszemek, apró kő, vagy vasdarabkák, azaz meteorok. Ha pedig annyira nagyok, hogy elérik a földfelszínt, akkor pedig meteoritokká válnak. Minden augusztusban a Perseidák meteorraj sorjázza a Földet, eléggé szaporán,

A Perseidák szülőégitestje a 109P/Swift-Tuttle lajstromnevű üstökös, amelyet még Lewis Swift amerikai csillagász fedezett fel távcsövével 1862-ben. Minden év augusztusában a Föld keresztezi az üstökös pályáját, amelyen temérdek port és törmeléket hagy maga mögött, miközben átlagosan 133 évenként megkerüli a Napot. Ezeket láthatjuk felvillanni (óránként akár százat is) és különböző színű csíkokat húzni a tiszta éjszakai égbolton, miközben 59 kilométer/másodperces sebességgel körülbelül 90 kilométeres magasságban felizzanak és 30 kilométeres magasságban kihunynak. Nem a hagyományos értelemben égnek el,

A meteorsereglet között átlagosan minden ezredik olyannyira felizzik, hogy meghaladja a Nap és a Hold után a legfényesebb égitest, az Esthajnalcsillag, azaz a Vénusz fényességét is. Ezek a meteorok a tűzgömbök, és nem egy közülük félelmetesen nagy is lehet, mint például a 11 évvel ezelőtt az oroszországi Cseljabinszk egén keresztül hasító gigantikus tűzgömb (lásd: keretes írás).

Születés, szerelem, halál, 

Rendkívül ritkák az ehhez hasonló méretű „hullócsillagok”, de az apró csodás égi jelek is minden emberi kultúrát megihletettek, és mindenhol földöntúli erőket tulajdonítottak nekik, mivel a csillagok jelenthetik a kezdetet, a születést, és az elmúlást is, meglehetősen változatos formában.

A judaizmusban és a kereszténységben a hullócsillagokban a mennyből kieső, bukott angyalokat láttak. A török-iszlám hiedelemvilágban 40 napon belül bekövetkező halálesetet. Ahogyan néhány pogányoknál kultúrában is: ha valakinek elszakad életének fonala, halálakor magával rántja csillagát is az égi színpadon. A kelta kultúrákban épp ellenkezőleg, egy új élet eljövetelét, egy kisbaba születését látták bennük. De létezik olyan néphit is, amelyik azt ajánlja, hogy hét egymást követő éjszakán legfeljebb hét csillagot kell összeszámolni, és az lesz az igaz szerelmed, akinek a nyolcadik éjszakán először megfogod kezét.

És elűzi az aggodalmakat is

Szép hiedelmek, de a titkos kívánságokat gondoló modern folklór is kedves szokás. De tényleg csak egy jó játék, és nincs értelme bármit is kívánni az égben elégő porszemek láttán, ahogy a hűvös ráció állítja? És ez is csak egy illuzórikus és felesleges önbecsapás lenne, mint az összes többi babona? Akkor miért nem iktatta már rég ki az irracionális hiedelmeket az „okos” felnőttekből a kíméletlen evolúció?

A kérdésre nem az égi fizikát tanulmányozó csillagászok tudnak válaszolni, hanem a pszichológusok. Már csak azért sem, mert az asztrofizikusok vizsgálódási horizontján nem szerepel az emberi lélek, érzelmek, viselkedés.

Babonakutató pszichológusok máshonnan közelítenek, mint a csillagászok és azt állítják, hogy gyakran megesik mindnyájunkkal, hogy bizonytalan, stresszes élethelyzetekben, amikor szorongunk valamitől, vagy rossz kedvünk van, elhatalmasodik rajtunk a nyomasztó érzés, hogy nem vagyunk teljesen urai az eseményeknek, nem tudjuk számunkra kedvező irányban befolyásolni a dolgok menetét.

Ezért, akárcsak őseink, bűbájhoz, varázslathoz, valamiféle babonához folyamodunk, és összekötünk például két eseményt és felruházzuk a jószerencse (vagy éppen a balszerencse) jelentésével.

De van ennek bármi értelme? Pszichológusok szerint igenis van, és egyetértenek abban, hogy az ilyen ártalmatlan hiedelem nemcsak a szorongást és a félelmeket enyhíthetik, de a pozitív, szerencseváró gondolatkonstrukciók és rituálék növelhetik az önbizalmat is, magabiztosabbá tehetnek. Hiába tűnnek (l)égből kapott sületlenségeknek, mégis erős érzelmi hatással vannak a babona-gazdára, csökkentik ugyanis a jövőbeli események feletti kontroll hiányából fakadó aggodalmakat, ezzel pedig

Ha a semmihez sem fogható, varázslatos hangulatuk mellett még ezt is tudják a hullócsillagok, akkor mindenképpen feküdjünk ki az augusztusi csillagok alá és kívánjunk, amennyit csak tudunk. Biztosak lehetünk abban, hogy a lepárolt, pontosan megfogalmazott kívánságok közelebb visznek a beteljesüléshez.