Minden élőlény, így az állatok is meghalnak, de csak az ember törődik a halottaival, és emlékezik rájuk. Az első városnak tartott (a mai Törökország déli részén fekvő) Çatalhöyükben például

időszámításunk előtt 7500-tól 6400-ig. Szó szerint együtt éltek a halottaikkal. Ám ez nem csak egy helyi meghökkentő szokás, régészeti kutatások azt mutatják, hogy a házon belüli temetkezés általános volt az újkőkorban (csiszoltkő-korban) megalakuló első emberi településeken.

Az ókori Egyiptomban továbbmentek: már meg is akarták őrizni a kiváltságos testek épségét, hitük szerint csakis az eredetihez hasonló formájában ismerheti fel, és szállhat vissza az emberhez tartozó lélek saját porhüvelyébe, és élhet tovább az örökkévalóságig.

de a természetes módon kiszáradt tetemek nem maradnak fenn ezer évekig, hanem előbb-utóbb elporladnak.

Az egyiptomi múmiák kőkamrákban fekszenek, és várják a visszaszálló gazdalelkeket. Hacsak sírrablók vagy éppen Napóleon egyiptomi hadjárata idején (1798–1801) francia katonák meg nem bolygatták időtlen nyugalmukat, és útra nem keltek például Európába, ahol őrült divatot gerjesztettek.

Múmiák, újragondolva

Nem tudni, van-e az ősi múmiákhoz bármi köze, de létezik egy kolostor Palermóban, ahol 1250-nél is több embert helyeztek múmiaként örök nyugalomra. Azonban nem idejétmúlt óegyiptomi stílusban, gyolcsokba bugyolálva, sötét sírboltokba rejtve, hanem (a lehetőségekhez képest) fitten felöltöztetve és büszkén közszemlére téve. Ráadásul szokatlan elrendezésben,

Na és gondosan szortírozva: külön folyosójuk van a férfiaknak, a nőknek, a gyerekeknek, külön szekciójuk a szüzeknek, a papoknak, az orvosoknak, a politikusoknak, a festőknek vagy a szobrászoknak. Néhányukat pózba is állították, például két gyereket ültettek egymás mellé egy hintaszékbe. Mint egy panoptikumban, csak itt nem viaszbábukat zsúfoltak össze, hanem mesterségesen mumifikált egykor élt emberek tartósított testei gyülekeznek – jobb vagy rosszabb bőrben, többük nyakán egy-egy azonosítótáblával.

Itt aztán semmi nem állt az élők és a holtak közé, de még ma sem sok minden, legfeljebb egy kötélkordon vagy védőrács. A palermói kapucinus katakomba ugyanis nemcsak egy abszurd temető, hanem a világ egyik legbizarrabb turisztikai látványossága is egyben, belépőért bárki megtekintheti az ijesztő halotti seregszemlét.

Csoda történt a kapucinusoknál

Az egész úgy kezdődött, hogy a palermói Santa Maria della Pace nevű templomban 1534-ben letelepedett kapucinus rendi szerzetesek a század végén észrevették, hogy a kolostor alatti katakombákba elsőként eltemetett barátok teste évtizedek múlva sem bomlott el, hanem mumifikálódott. Olyan tökéletesen, hogy még az arcuk is kivehető volt. Égi jelnek, isteni csodának tartották ezt a mirákulumot, ezért

Először állványokon kiszárították, majd ecettel átmosták a holtakat, néhányat be is balzsamoztak, de voltak, akiket üvegszekrényekbe zártak. Majd szerzetesi öltözetben (néha vezeklésül kötéllel a nyakukban) ereklyeként kiállították őket a katakombák falain kialakított fülkékben.

Nem akarták maguknak megtartani tartani a csodát, ezért 1787-től megnyitották kapuikat, és befogadták a környék világi halottait is. A szegényebbek „csak” a száraz mikroklímájú katakomba, a tehetősebbeknek extra tartósítás is járt. Ezek a csodálatos túlvilági lehetőségek pedig annyira felcsigázták a környékbelieket, hogy nem kellett sok idő, hogy

Számos notabilitás végrendeletében külön kitért arra, milyen öltözetben őrizzék meg porhüvelyét az utókornak, opcióként kérhető volt akár a rendszeres ruhacsere is. Így biztosítva, hogy mindig takaros outfitben és persze bemutatható állapotban fogadhassák a hozzátartozókat, pontosabban láthassák majd őket a családtagok.

A múmiákat az elhunytak rokonainak adományaiból tartották fenn. Minden új testet először egy ideiglenes fülkébe helyeztek, és csak később került állandó pozíciójába. Amíg a befizetések folytatódtak, a holttest a kiválasztott helyén maradhatott, de amint elmaradoztak a pénzadományok, a holttestet félretették egy polcra, és egészen addig ott tartották, amíg újra nem indult a fizetés.

Egy bizonyos Riccardo testvér volt az utolsó kapucinus barát, akit a katakombákba temettek el, 1871-ben. Legutoljára pedig Giovanni Licata di Baucina, Isnello grófja testét helyezték ide 1939-ben. Itt figyel Filippo d’Austria, korábban Ayala, Tunisz katolikus hitre áttért hercegének, Giovanni Paterniti, az Egyesült Államok alkonzuljának és számos írónak, festőnek, szobrásznak, bírónak és katonatisztnek a múmiája is.

A szürreális hely egyik leghíresebb lakója azonban az 1920-ban spanyolnáthában meghalt kétéves Rosalia Lombardo, akit apja felkérésére a kor egyik híres gyógyszerésze és balzsamozómestere, Alfredo Salafiára vett kezelésbe. A művelet annyira jól sikerült, hogy az üvegkoporsóban fekvő kislány úgy néz ki, mintha csak aludna. Meg is kapta a Csipkerózsika nevet, és ha fel nem is ébred, mindenképp halhatatlanná vált.

Rosalia nincs egyedül, 41 másik gyerekmúmia (és további 163 gyerektársának csontváza) nyugszik a kriptarendszerben. Kilétüket nemrég egy nagyszabású kutatás próbálta kideríteni.

Hátborzongató világ ez. Rácáfol arra a zsigeri emberi érzésre, hogy nem szeretjük nézni a halottakat. A gyerekmúmiák lesújtó megrendülést váltanak ki, a morbid gyülekezet más tagjai azonban akár kényszeres röhögést is, persze erős viszolygások közepette. De nem mindenki borzong a múmiáktól.

A középkorban és az újkorban például csodagyógyszernek tartották az őrölt múmiát, és 500 évig eszegették nyavalyáikra és fájdalomcsillapításra a módosabbak. II. Károly angol király (1660–1685) például saját készítésű múmiatinktúrát hordott magával királycseppek néven. Napóleon korában pedig kezdetüket vették a dínomdánomokkal egybekötött egyiptomimúmia-kicsomagoló partik, amik a tartósításos katakombákba kerüléshez hasonlóan úgyszintén státuszszimbólumnak számítottak. Micsoda bulik lehettek!