Tízezrével érkeznek hozzánk, fejükben iránytű van, és éktelen lármát csapnak

Feljelentést tett a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósága az ellen a helikopterpilóta ellen, aki a tatai Öreg-tó felett repült, és ezzel megriasztotta az ott telelő 45 ezer vadludat. A madarak nagy hangzavart keltve szálltak fel egyszerre, és amint lehetett, kisebb-nagyobb V-alakzatokba rendeződve keringtek a tó környékén.

A különös eset még 2021 novemberében történt, de akár idén novemberben is megismétlődhet, ha egy pilóta nem tartja be a vadludak telelési időszakában – október 1-től március 31-ig – érvényes légügyi korlátozást. Ami azt jelenti, hogy bármilyen légi jármű csak legalább 460 méter magasságban repülhet a tó felett.

Kihúznak, behúznak, majd elhúznak

Nincs még egy madárfaj, amelyik annyira látványos és hangos vonulásokat produkálna, mint a vadludak. Ezek a nagy testű vándormadarak Skandináviából, a szibériai tundráról, lengyel, cseh térségekből érkeznek hozzánk ősszel, számuk pedig novemberben éri el a csúcsot. Egyik kedvelt és védett pihenő- és telelőhelyük a tatai Öreg-tó,

és a reggeli „kihúzásuk”, az esti visszajövetelük („behúzásuk”) lármásan pazar élményt nyújt nemcsak a megszállott ornitológusoknak. Nem csoda, ha minden évben fesztivált szerveznek a szezonális madárparadicsom köré. Idén november 30-án lesz a 24. Tatai Vadlúd Sokadalom, ami a rendezők szerint olyan ünnep, ahol a látványosságról és „a hangulatról a sok ezernyi vadlúd gondoskodik, a vendégek pedig mi, emberek vagyunk.”

A vadludak szó az őszi szezonban valójában 10 különböző fajt takar, legtöbb közülük a nagy lilik, a vetési lúd és a nyári lúd. Utóbbi nálunk is költ. Bámulatos képességek sorával tűnnek ki a madarak közül.

Nem éppen buta libák

Tavak és folyóágak mentén élnek, hogy a ragadozók elől könnyen bemenekülhessenek a vízbe. És ha már vízkedvelők, nem vetik meg a hínárféléket, a nádhajtásokat sem, de leginkább füvet legelnek. Ilyenkor ősszel pedig lecsapnak a szántóföldeken a betakarítás során szétszóródott kukoricaszemekre.

Addig maradnak északi költőhelyeiken, amíg le nem hűl az idő, s el nem kezd fagyni a víz. Akár 7 ezer kilométert is repülnek, hogy megtalálják téli szállásterületeiket. Az ide érkezők enyhe teleken végig a tatai Öreg-tónál (vagy a Fertő-tónál, a Körös-Maros közeli Kis-Sárréten, a Csanádi pusztákon) maradnak,

Magabiztosan vándorolnak országokon át, fejükben ugyanis precíz iránytű van, képesek érzékelni a Föld mágneses mezejét, meg tudják különböztetni az északi égtájat a délitől. Megjegyzik a tereptárgyak, folyók, tavak, partvonalak helyét és alakját, de a nap és a csillagok állása alapján is navigálnak.

Annak ellenére, hogy testesek, mégis 50, de kedvező szélviszonyok mellett akár 70 kilométer/órás, vagy még nagyobb sebességgel képesek repülni. Nem siklanak, vitorláznak, mint a sasok vagy a keselyűk, hanem erőteljes szárnycsapásokkal, folyamatosan verdesnek, s több mint 1000 kilométert is megtesznek 24 óra alatt. A repülés azonban rengeteg energiájukat emészti fel, ezért sokszor éjszaka kelnek útra, amikor a levegő nyugodtabb, nappal főleg akkor, ha hátszelük van, szembeszélben soha.

V, mint vadludak

Leghatékonyabb eneregiatakarékossági trükkjük az összehangolt V alakzatban repülés, aminek fizikáját sokáig nem tudták megnyugtató módon megmagyarázni. Valószínűleg az elöl haladó madár csapkodása előrefelé irányuló légmozgást, „csúszó áramlást” hoz létre, ami előrehúzza a nyomában haladó madarat, az pedig az őt követőt, és így tovább. Más szóval a kötelék csökkenti a légellenállást.

Ha egymás mögött, libasorban repülnének, akkor az örvények lefelé húznák őket, megnehezítve az amúgy is fárasztó dolgukat. Egy szárnytávolsággal kijjebb (és kissé feljebb) azonban az örvénylő levegő felfelé halad, azaz felhajtóerőt kelt. Ezeken szörföznek a vadludak 30, de akár 100 fős társaságban.

Példás szervezetfejlesztők, de nem tudnak róla

Az élen repülő vezérludaknak a legnehezebb, mivel semmiféle aerodinamikai előnyt nem élveznek. Teljes erejükkel állják a légellenállást, amíg bírják. Ezért gyakran váltogatják egymást a V alakzat vezető posztján. Meg is ihlette ez a fegyelmezett csapatmunka a vállalati vezetői trénereket,

A „leckék a vadludaktól” vagy a „mit tanítanak nekünk a vadlibák” című bölcsességek az antropomorfizálás iskolapéldái, melyek szerint a V alak szárait alkotó madarak „felhatalmazást” adnak a legrátermettebbnek, hogy vezessék a csapatot. Teszik ezt azért, mert „jól tudják, közös a cél, és csak szorosan együttműködve érhetik el azt”.

Hamar elfárad, mert jóval több energiát kell kifejtenie a repüléshez. Ráadásul baj esetén elesik a többiek támogatásától is. Ha egy lúd valamiért nem bírja az iramot, két másik lekíséri a földre, és egészen addig gyengélkedő társukkal maradnak, amíg az meg nem hal vagy vissza nem nyeri erejét. „Közös célok, példamutató együttműködés, egymás támogatása, pozitív munkakultúra = növekvő termelékenység.” Ezt látják a vadludakban a szervezetfejlesztők. 

Megbeszélnek vagy ordibálnak? 

Na és persze a konstruktív kommunikációt. Ezekben a hetekben könnyen hallhatunk harsány ricsajt az ég felől, jóval azelőtt, hogy feltűnnének a hangzavar forrásai. Mint valami kavargó gyülekezet, gomolyogva röpdösnek egymás körül, pillanatokra ki-kialakul egy-egy kisebb V betűs alakzat, de rögtön fel is bomlik, és

„Hatékony szervezeti kommunikáció. Mindenki elmondja, mit gondol, aztán dűlőre jutnak, kiválasztják a vezetőt, és a közös célt szem előtt tartva beállnak a sorba” – állapítják meg elégedetten a trénerek. Lám, a természet tálcán kínálja a helyes utat.

Kár, hogy a szívhez szólóan szépen trillázó, költőket megihlető

hanem harcias területvédőként, ordenáré módon veszekednek egymással, talán még káromkodnak is. Egyelőre nem tudni, hogy a vadludak valóban cégkompatibilisek-e, vagy csak magukból kikelve üvöltöznek artikulálatlanul társaikkal az első helyért. Ha az utóbbi, akkor minden bizonnyal kiesnek majd a korporétvilág és az üzleti trénerek kegyeiből. Legtöbbünkéből azonban biztosan nem.