Paulina
16 °C
20 °C

Ködgépekkel az ellenséggel szemben: Horthy legendás diadala

2017.05.15. 20:01
Kerek száz éve aratott kérdéses értékű és mértékű győzelmet a Monarchia haditengerészete az antant hajói felett az otrantói ütközetben. Az Adriát kvázi beltengerré degradáló tengeri blokád jelentősége valójában sokkal kisebb volt annál, mint amit tulajdonítottak neki, gyakorlati következménye sem lett az összecsapásnak, de a felnagyított dicsőség 1919 után központi szerepet játszott Horthy legendásításában. Az otrantói összecsapásnak így is több érdekessége van: felfegyverzett halászhajók, eregetőjére visszaszálló mesterséges köd és a háromdimenziós hadviselés felértékelődése 1917-ben.

Az otrantói összecsapásról a szűken vett hadtörténet-fanatikusokon kívül szélesebb körben is szokás tudni valamit: az 1917. május 15-ei ütközet a császári és királyi haditengerészet és az antant-hatalmak olasz, angol és francia egységei között úgy maradt meg, mint a Monarchia kevés emlékezetes hadisikereinek egyike – a tengeren Otrantó az, ami a huszárok utolsó jelentős diadalaként aposztrofált (mostanában animációs filmen, sőt társasjátékon is megjelenített) Limanowa a szárazföldön. Számunkra a haditengerészet amúgy is távoli, egzotikus terület, így tulajdonképpen érthető, hogy minden tengeri kaland eleve alkalmas a legendásításra, főleg ha azt még magyar diadalnak is lehet tekinteni. És különösen, ha a politika is tesz ezért, nem is keveset.

11355797 d3354af9af7169b4ba1044b813568366 wm

Ez a – szokásos számozás szerint harmadik – otrantói összecsapással annak ellenére is megtörtént, hogy a hadtörténetírás manapság hajlamos leértékelni az olasz csizma sarka és Korfu szigete között 1917-ben történteket. Mai megítélés szerint a csatának sokkal kisebb volt a jelentősége, mint amit akár a kortársak, akár az utókor sokáig tulajdonított neki. Hogy miért, arra még visszatérünk, de érdemes először kitérni a kapcsolódó politikai mítoszokra, merthogy a túlértékelés leginkább ezeknek köszönhető.

Az otrantói összecsapás az 1919-től tudatosan épített Horthy-kultusz egyik kulcseseménye, melyre erősen alapoztak a Horthyt a legendás hírű NOVARA parancsnokaként, Otrantó hőseként dicsőítő szövegek. Ezekben az otrantói győztes Horthy „Magyarország első katonája”, aki „szilárdan és célbiztosan tartja kezében a kormánykereket”, mellyel „megcsonkított hazánkat kormányozza a szebb, jobb és magyar magyar jövő felé”. Mint például Otrantó 25. évfordulóján, 1942-ben, az ünnepségről tudósító korabeli filmhíradókban:

Hasonlóan nagy megemlékezéseket eleinte ötévente tartottak, majd a II. világháború alatt még sűrűbben. Horthyt, kezében kormánykerékkel, festményeken is megörökítették, ez a kép alapmotívum volt a politikai ikonográfiában. Az „otrantói hős” Horthy legendáriuma 1919 után, a Horthy-kultusz alapját képezve emelkedett mitikus magasságokba – írta a Horthy-kultusz fejlődéstörténetéről komoly könyvet jegyző Turbucz Dávid.

A köteléket parancsnokló Horthy a klasszikus katonai erényeknek megfelelően valóban önfeláldozóan állt helyt Otrantónál. Amikor a NOVARA parancsnoki hídja találatot kapott, annak ellenére sem hagyta el a fedélzetet, hogy fejsérülést kapott és öt repesz fúródott a lábába, egészen addig hordágyról adta ki utasításait, amíg a mérges gázok belélegzése és a vérveszteség miatt el nem vesztette az eszméletét.

Tengerre, magyar

Turbucz cikke szerint azonban az eredmény Otrantónál „meglehetősen távol állt a Horthy által kitűzött céltól, a szoros megtisztításától”. Eszerint Horthy csak „helyi jellegű és átmeneti hatású” sikert ért el, a szembenálló felek stratégiai helyzete ettől nem változott meg, az Otrantói-szoros pedig a háború végéig az antant ellenőrzése alatt maradt.

Az Otrantói-szoros

Map of Otranto hungarian.png
Az SMS Novara, Horthy Miklós gyorscirkálója
Az SMS Novara, Horthy Miklós gyorscirkálója

Hogy ezt kicsit messzebbről nézzük, érdemes kitérni a tágabb hadiviszonyokra a Földközi-tenger és az Adria térségében. Az Otrantói-szoros e kettőt választja el egymástól, az első világháborúban pedig a Monarchia haditengerészete – hiába fordítottak a megelőző években jelentős forrásokat a fejlesztésére – beszorult az Adriára. A vetélytársaknál jóval gyengébb haditengerészetet az 1890-es években induló csatahajóprogramban kezdték komolyabban megerősíteni. Mint az Kaiser Ferenc tanulmányában (pdf) olvasható, a világháború kitöréséig összesen tizenkét sorhajó és három csatahajó épült, egy további csatahajó (a majdan első bevetésén percek alatt elsüllyesztett SZENT ISTVÁN) pedig 1915 végén állt szolgálatba. Bár a világháború kitörésekor a közös haditengerészet a világ hetedik legerősebb hadiflottája volt, a nagy ellenfelektől így is folyamatosan nőtt a lemaradás: Németország és Oroszország több mint három és félszer, Nagy-Britannia majdnem ötször többet költött ilyen célra. A szövetségi rendszerek között is egyértelmű volt a különbség a Földközi-tengeren: az antant több mint kétszeres erőfölényben volt itt a központi hatalmak flottáival szemben.

A lehetőségeket azonban ennél is jobban meghatározta, hogy a Monarchia egyáltalán nem tudta érvényesíteni az érdekeit a tágabb Mediterráneumban. Az erőviszonyokban döntőnek bizonyult, hogy az „áruló Olaszország” a háború kitörésekor semleges maradt, majd 1915-től az antanthoz csatlakozott; emiatt a Monarchia haditengerészete lényegében beszorult az Adriára. Komolyabb hajóit így az egész háborúban alig tudta bevetni – hasznuk elsősorban abban állt, hogy létükkel legalább le tudtak kötni jelentékenyebb olasz erőket. A csatahajók legénysége az első világháborúban tulajdonképpen csak lőgyakorlatokon keresztül vett részt a hadviselésben. A tényleges bevetések zöme a könnyű egységekre maradt, ezek vívták meg 1917. május 15-én az otrantói ütközetet is.

Dróthálókkal acélhalakra

A tengeri csata fő célja az Antant adriai blokádjának az áttörése volt. A blokád ötlete eredetileg a tengerészeti miniszterként szolgáló Churchill ötlete volt, fő célja pedig, hogy megakadályozza a központi hatalmak tengeralattjáróinak kifutását a Földközi-tengerre. A zárat négy-nyolc felfegyverzett halászhajóból, drifterekből álló divíziók alkották, melyek vízalatti drótkötélhálókat vontattak. Ezek a hajócsavarra tekeredve akár mozgásképtelenné is tehették a tengeralattjárókat, vagy pedig a hálóra szerelt érintőaknáik gyulladhattak be, elárulva ezzel a tengeralattjáró helyzetét, melyekre a hajókról ilyenkor vízibombákat dobhattak.

Ez azonban korántsem volt elháríthatatlan akadály. Bár mindkét oldal meg volt győződve a tengeri zár hatékonyságáról, a mai történetírás szerint ez nagyrészt tévképzet volt,

szinte biztosan állíthatjuk, hogy az otrantói zár a történelem egyik legkevésbé hatásos blokádja volt.

Horthy Miklós a Novara parancsnoki hídján
Horthy Miklós a Novara parancsnoki hídján

A blokád fennállása alatt csak két német és egy osztrák-magyar tengeralattjáró elsüllyedését lehetett a számlájára írni; ha egy tengeralattjáró jó időben, jó helyen volt, felszíni menetben könnyen átjuthatott a szoroson, ha pedig nem volt ilyen szerencséje, az út jelentős részét alámerülve kellett megtennie.

Mesterséges ködben az antant ellen

A Monarchia egységei ennek ellenére összesen 16-szor támadták meg a tengerzárat 1915 és 1918 között. Az 1917 májusi, utólag legendásított támadásban három gyorscirkáló, a Horthy parancsnoksága alatt álló NOVARA, a SAIDA és a HELGOLAND futott ki, a CSEPEL és a BALATON torpedórombolók pedig elterelő hadműveleteket végeztek. Hangzatosan háromdimenziósnak is nevezhető az összecsapás, a felszíni hajókon kívül ugyanis repülőgépek és tengeralattjárók is részt vettek benne – az előbbiek aknatelepítést, az utóbbiak felderítést végeztek. Bár egy repülőgép ekkoriban még nem képviselt túl komoly erőt egy nagyobb hajóval szemben, de felderítésre nagyon is jó volt. „Főleg egy olyan gyorsan változó ütközetben, mint amilyen az otrantói csata is volt.”

A Csepel torpedoromboló
A Csepel torpedoromboló

A rajtaütéskor az antantnak negyvenhét driftere volt a záróvonalon, a három cirkáló ebből tizennégyet süllyesztett el, négyet pedig megrongált. Mint Turbucz Dávid írja: „ez az eredmény meglehetősen távol állt a Horthy által kitűzött céltól, a szoros megtisztításától”. Részsikernek azért jó volt ez, csak éppen a Monarchia egységeit még vissza is kellett volna juttatni a kotori támaszpontra. A támadás hírére azonban az antant cirkálói kifutottak Brindisiből. Az erősebb tűzerővel bíró hajók ellen Horthy ködfejlesztő gépeket vetett be, azt remélve, hogy a mesterséges ködben meg tudja közelíteni majd az ellenséget annyira, hogy viszonozhassa a tüzet. Ez azonban nem teljesen a tervek szerint alakult: „egy váratlan széllökés a saját egységekre fújta a ködöt, így azok parancsnokai nem láttak tovább a hajóik orránál”. Emiatt a Monarchia cirkálói egymást sodorták beszélybe: a HELGOLAND majdnem belerohant a NOVARA-ba, majd a SAIDA kis híján a HELGOLAND-ba.

Bár az ellenségnek így jó esélye nyílt a győzelemre, ezt elmulasztották, valószínűleg az antant-erők belső problémái miatt. „Az osztrák-magyar kötelék megmeneküléséhez nagymértékben hozzájárult az olaszok általánosan megszokott erőtlen és bátortalan vezetési stílusa, a heterogén nemzetiségű hajóegységek közötti nehézkes kommunikáció, illetve az olaszok és franciák közt fennálló bizalmatlanság” – állapítja meg egy, az otrantói csatával foglalkozó brit munka.

Horthy sebesülése után a Novara fedélzetén
Horthy sebesülése után a Novara fedélzetén

Ennek köszönhetően a NOVARA és a hajó ekkor már eszméletlen parancsnoka, Horthy is megmenekült. A cirkáló a gépházát ért találat miatt ugyan mozgásképtelenné vált, az antant egységei azonban némileg váratlanul visszavonulót fújtak. Ennek köszönhetően a NOVARA-t a SAIDA vissza tudta vontatni a kotori kikötőbe, Horthy több műtét és féléves lábadozás után talpra állt, az otrantói összecsapás pedig nagy diadalként vonult be a magyar emlékezetbe, együtt a „soha le nem győzött császári és királyi haditengerészet” mítoszával.