Búcsúzzatok el a Papától!

Che szellemének ajánlom fel a kokát, hogy köszönetet mondjak. Egyéniség volt; megbukott, de legalább megpróbálta. Igazságtalanságot érzek, ha itt vagyok. Ötszázan támadtak Che embereire.

– mondta Roli, a kokaleveleket morzsolgató látogató, aki a bolíviai Quebrada del Churo emlékművénél rótta le a kegyeletét. Az emlékmű mellett álló fügefa mögé húzódott be a sebesült Ernesto Guevara de la Serna, amikor a bolíviai hadsereg rajtuk ütött 1967. október 8-án.

Guevarát a világ legnagyobb részén nem a teljes nevén, hanem becenevén ismerik; az elnyomottaknak ő El Che. A történészek a kíméletlen sztálinista tömeggyilkost, az amerikai titkosszolgálatok a nemzetközi terroristát, az elnyomottak a saját életét feláldozó forradalmárt látják benne. Nem volt akkora befolyása a történelemre, mint a szovjet pártfőtitkároknak, de olyan rocksztárszerű ikonja lett a baloldaliságnak, mint rajta kívül senki. Még ma, 50 évvel a halála után is kultikus figura; sőt, mostanra lett igazán az.

Che Guevarát felháborította a nyomor és a társadalmi egyenlőtlenségek, de ezt a gerillaháború és a sztálinizmus módszereivel akarta felszámolni. Miniszteri bársonyszéket kapott, de ő inkább a szocialista terrort exportálta Afrikába és Dél-Amerikába. Térdig gázolt a vérben, hogy elérje a célját, de azt a vért ő ontotta. Kevés ellentmondásosabb figurája van a szocializmus történetének.

Egy motoros naplója

Guevara egy ír-spanyol származású középosztálybeli családba született 1928. június 14-én. Már gyerekkorában is az asztmától szenvedett, mégis kitűnő atléta és jó tanuló volt. 1951-ben kilenc hónapos utazásra indult Dél-Amerikába barátjával, Alberto Granadóval. Motorbiciklivel vágtak neki Dél-Amerikának; bejárták Perut, Chilét, Kolumbiát és Venezuelát. Guevarát elszomorította az útközben tapasztalt nyomor és szegénység. Meggyőződésévé vált, hogy ezt csak forradalmi eszközökkel lehet felszámolni.

1953-ban Guatemalába utazott; Jacobo Arbenz progresszív rezsimje szocialista forradalommal kecsegtetett. Amikor egy év múlva az Arbenz-kormányt egy, a CIA által támogatott puccsal megbuktatták, Guevara úgy látta, hogy az Egyesült Államok tűzzel-vassal irtani fogja a baloldali kormányokat; ekkor tudatosult benne, hogy a szocializmust csak a világforradalom hozhatja el.

Guatemalából Mexikóba utazott, ahol megismerkedett Fidel és Raúl Castróval. Maga Castro eleinte nem szimpatizált a kommunizmus eszméjével; ő elsősorban Amerikát gyűlölte, és Fulgencio Batistát, a kubai diktátort. Guevara a Castro-fivérekkel és 80 társukkal partra szállt Kubában, hogy megdöntsék Batista rezsimjét, de az egységüket szinte teljesen elpusztították. A túlélők bevették magukat a Sierra Maestra hegyei közé, majd a formálódó gerillaszervezetek egyik sejtjévé váltak. Az orvosi tanulmányokat végzett Guevara felcserként segítette Castro munkáját, akinek hamarosan az egyik fő bizalmasává vált. Ugyanakkor egyszerre töltötte be a hóhér és a bíró szerepét is, amint kivégeztette és elítélte az árulókat és dezertőröket.

Miután Castro csapatai 1959. január 2-án átvették a hatalmat Kubában, Guevara hónapokat töltött a La Cabaña börtönben. Nem elítéltként, persze: ő felügyelte a forradalom ellenségeinek kivégzését, és számolatlanul írta alá a halálos ítéleteket.

Forradalmi érdemeiért kubai állampolgárságot kapott, valamint jobbnál jobb állásokat a marxista kormányban: dolgozott a Nemzeti Földreform Intézeténél, volt iparügyi miniszter, és a kubai Nemzeti Bank elnökségét is rábízták. Diplomataként felszólalt az ENSZ-ben, valamint tárgyalt Hruscsovval, Mao Ce-tunggal és Kádár Jánossal is; nagyrészt az ő érdeme, hogy Kuba a szovjetek támogatásával biztosíthatta a nyersanyagszükségleteit.

De, sztalinizáció

Guevara élete végéig harcos maradt, nem kényelmesedett bele a bársonyszékbe. Úgy tartotta, az igazi szocialista nem magáért, hanem a közösségéért dolgozik. Magát sem tartotta kivételnek: gyakran az irodájában nyomta el az álom, és az általa szervezett önkéntes mezőgazdasági munkákból is kivette a részét.

A papírmunka és a nádcukor-ültetvények művelése közben arra is maradt ideje, hogy megírja a La guerre de guerrillast; az 1961-ben megjelent mű a gerillaharc kézikönyve. Ebben fejtette ki, hogy Latin-Amerikában is alkalmazhatók lehetnek a kubai fegyveres hatalomátvétel eszközei, mert a tapasztalatok azt mutatják, hogy a gerillák legyőzhetik a reguláris hadsereget, és az elmaradott latin-amerikai terepviszonyok ideálisak a fegyveres harchoz.

Guevara nem nézte jó szemmel, hogy Kuba fokozatosan a Szovjetunió csatlósállamává válik. De Fidel Castrót inkább az opportunizmus hajtotta a marxizmus felé, nem a meggyőződés, mint Guevarát. A szovjet blokkban a desztalinizáció után óvatos enyhülés kezdődött, Castro pedig kénytelen volt ehhez igazodni, mert szüksége volt a nagy hatalmú nemzetközi szövetségesre.

De az 1962-es kubai rakétaválság alatt a szovjetek és az amerikaiak Castrón átnyúlva állapodtak meg a Kubába telepített szovjet rakéták leszereléséről. Ez nemcsak Castrót bosszantotta föl, de Guevarát is végképp kiábrándította a bársonyos szocializmusból. Ő továbbra is a sztálinizmust tartotta követendő modellnek, és Mao Ce-tung Kínai Népköztársaságát. Ez Castrónak is kínos volt.

Mindhalálig forradalom

Che Guevara 1965-ben eltűnt a porondról. Nem vállalt nyilvános szerepléseket, és a következő két évben szinte senki nem hallott róla. Csak később derült ki, hogy a Kongói Demokratikus Köztársaságba utazott, hogy Afrikába exportálja a szocialista forradalmat.

Guevara kubai önkéntes gerillákkal szállt be a kongói polgárháborúba, Laurent-Désiré Kabila, a későbbi elnök oldalán. Rengeteg konfliktusa volt Kabilával, aki nem vállalta nyíltan a kommunista támogatóit. A forradalom megbukott. Guevara – aki közben lemondott minden kubai kormányzati posztjáról és az állampolgárságáról – csak egy Castro által szervezett mentőakciónak köszönheti, hogy a Tanganyika-tavon át elmenekülhetett. A kudarcot egy Prágához közeli villában heverte ki.

1966-ban leborotvált szakállal, kopaszra nyírt fejjel érkezett Bolíviába. Santa Cruz térségében szervezte meg első gerillacsoportját. A forradalmi brigád kezdeti sikerei csak arra voltak jók, hogy magukra szabadítsák a reguláris hadsereget. Segítségre nem számíthattak: Castro már nem avatkozott be, hogy kimentse egykori elvtársát, a helyiek pedig attól féltek, hogy ha ételt adnak a gerilláknak, a katonák rajtuk fognak bosszút állni. Az amerikaiak ráadásul Bolíviába küldték Ralph Sheltont is, aki a gerillamódszerekkel szembeni harcra képezte ki a bolíviai reguláris erőket.

1967. október 8-án, kéthetes kiképzés után a bolíviaiak – a CIA támogatásával – rajtaütöttek Che Guevara gerilláin. A támadásban szinte mindenki odaveszett, Guevara is súlyosan megsérült. Csak egy napig tartották életben. Addigra megérkezett az utasítás a bolíviai vezérkartól:

Di buen día a Papá

– azaz: „búcsúzzatok el a papától”. A kódolt üzenet azt jelentette, hogy végezzenek Guevarával.

A forradalmárt egy kis faluban, La Higuerában végezték ki; a holttestéről készült fotó az egész világot bejárta. Jeltelen sírba temették, amit csak a kilencvenes években tártak fel újra; az azonosítását a levágott kézfején található ujjlenyomatok alapján végezték. (A levágott kéz azóta eltűnt; a hollétével a The Hands of Che Guevara c. dokumentumfilm foglalkozott).

De Che Guevara szellemét a tűz nem égeté meg. Az Adalberto Korda által készített arcképe azóta is számtalan pólóról, zászlóról és falfestményről köszön vissza. Az elnyomás és igazságtalanság ellen küzdő Che, bármilyen megkérdőjelezhető módszereket használt, nem gyilkos terroristaként, hanem romantikus hősként vonult be a történelembe. Amíg élt, nem törődött vele, hogy mennyi véráldozattal jár egy utópia megvalósítása, az utókor pedig jótékonyan szemet huny fölötte. Holtában könnyebb meglátni benne a latin-amerikai Robin Hoodot, a jóképű, motoros vagányt, a forradalom ikonját, mint a véres kezű tömeggyilkost, aki egy érdemtelen ügyért adta az életét.

(Borítókép: Fidel Castro, Osvaldo Dortic's és Che Guevara 1960-ban, Havannában. Fotó: Universal History Archive/UIG via Getty Images)