Fejbe lőtték a cárt, aztán elszabadult a pokol

Amikor a harang háromszor megkondul majd, felséged tudni fogja, hogy engem meggyilkoltak. Ha egy közember keze által fogok elpusztulni, utódaiddal egyetemben még hosszú évszázadokig fogsz uralkodni Oroszországban; de ha gyilkosaim a te fajtádból kerülnek ki, családoddal együtt Oroszország népének áldozatává leszel!

– áll Raszputyin, a szerzetes utolsó levelében, amit 1916 decemberében írt Miklós cárnak. Az orosz nép és az arisztokrácia által egyaránt megvetett Raszputyint, a cárné legközelebbi bizalmasát egy összeesküvésben hamarosan meggyilkolták. Jóslatához híven, bő másfél évvel később a Romanov-család összes tagja halott volt.

Nem érezte a korszellemet

Miklós cár alkalmatlan volt uralkodónak. Udvarias, de határozatlan ember volt, akit inkább a barkácsolás érdekelt, mint a minisztertanács ülései. Jó apa volt, imádta hemofíliás (vérzékeny) fiát, Alekszejt, és négy lányát, Olgát, Tatjánát, Mariját és Anasztáziát. Csakhogy ha valaki a brit királyi család tagja (Miklós anyjának nővére, Alexandra angol királyné volt, maga Miklós pedig Alix hesseni hercegnőt vette feleségül), és az Oroszországban háromszáz éve uralkodó Romanov-dinasztia trónörököse, nem árt, ha van affinitása az aktuálpolitikához. XVI. Lajos is szeretett a lakatosműhelyében szöszmötölni, csak közben kitört a forradalom, vérbe borítva Franciaországot.

A párhuzamot nem véletlenül említjük. A békés természetű Miklósnak már a koronázása is katasztrófába torkollott: az ingyen sör és mézeskalács ígérete miatt a vártnál jóval nagyobb tömeg gyűlt össze a Hodinka-mezőn. Amikor megrohamozták a svédasztalokat, legalább 1300 embert tapostak halálra, és több ezren sebesültek meg. A történtek miatt a cárra rövidesen ráragadt a Véres Miklós gúnynév.

II. Vilmos német császár tanácsára Miklós kelet felé kezdett terjeszkedni. Az 1890-es években az orosz csapatok behatoltak Mandzsúriába és a Liaotung-félszigetre, és Koreára is szemet vetettek. Ez nem tetszett Japánnak, akik Mandzsúria megosztását kérték a cártól. Mivel egy elmebeteg japán közlekedési rendőr korábban megpróbálta megölni, Miklós gyűlölte a japánokat, így elutasította az ajánlatukat. 1904 februárjában a japánok megtámadták a csendes-óceáni orosz flottát; kitört a háború. A másfél éves vérengzés orosz megadással zárult.

A háború megtépázta Oroszországot. A gazdaság helyzete romlott, a munkanélküliség és az elégedetlenség nőtt. 1905 januárjában a munkások békés tüntetést tartottak a Téli Palota előtt. A rendőrök és a katonák a tömegbe lőttek, több száz fegyvertelen emberrel végezve. Hiába, hogy Miklós ekkor nem volt a palotában, a tömeg egyértelműen őt tette felelőssé a történtekért.

A határozatlan és tehetetlen Miklós elutasított minden reformot és megegyezést. Közölte, hogy szó sem lehet megegyezésről: Oroszországot továbbra is autokratikus monarchiaként képzeli el. A változást követelőket erővel akarta elhallgattatni. A sztrájkok és mozgalmak viszont meghátrálásra késztették; a duma 1906-ban új alkotmányt fogadott el. Ez viszont nem korlátozta a cár hatalmát.

A törést az első világháború hozta el. A britekkel és franciákkal szövetséges Oroszország sorozatos vereségeket szenvedett, és az ezzel járó nélkülözés és nyomor, valamint a hadsereg veszteségei felbőszítették a népet. Árulással vádolták a cárnét és kegyencét, Raszputyint, a Romanovok bizalmas tanácsadóját. A lakosság sztrájkokat és tüntetéseket rendezett.

Az ideiglenes kormány megpróbálta rávenni V. György brit királyt, hogy fogadja be a cári családot. Joggal számíthattak rájuk, hiszen György Miklós unokatestvére volt, de a királyi család végül elutasította a kérésüket. Alekszandr Fjodorovics Kerenszkij, attól tartva, hogy a lázadó bolsevikok megölhetik, a monarchisták pedig ismét trónra juttathatják a cárt, 1917 augusztusában a szibériai Tobolszkba költöztette a családot.

Novemberben a bolsevikok átvették a hatalmat. Béketárgyalásokat kezdtek Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. 1918. március 3-án aláírták a breszt-litovszki békeszerződést.

A titkosrendőrség Jekatyerinburgba költöztette a Romanovokat; szénásszekéren, úttalan utakon szállították őket. A körülményeik borzalmasan megromlottak. A kétszintes Ipatyev-házban szállásolták el őket. Az őrök folyamatosan gúnyolták és megalázták a Romanovokat; Pavel Rodzianko ezredes szerint elképzelhető, hogy az őrök megerőszakolhatták a család nőtagjait.

Július elején leváltották az Ipatyev-házat őrző bolsevik parancsnokot, és Jakov Jurovszkijt tették meg helyettesnek. Jurovszkij 1918. július 12-én levelet kapott a moszkvai főhadiszállásról: figyelmeztették, hogy a monarchiához hű hadsereg, a fehérek Jekatyerinburgba tartanak, hogy kiszabadítsák a Romanovokat. Július 16-án a fehérek elérték a városhatárt.

Július 17-én, röviddel azután, hogy a templom lélekharangja éjfélt ütött, Jurovszkij bekopogott az egykori uralkodó ajtaján, és felszólította, hogy öltözzön fel. Ugyanilyen utasítást kapott a cárné, a gyerekek és az őket kiszolgáló személyzet is. Jurovszkij azt mondta Miklósnak, hogy a szibériai hadsereg Kolcsak admirális vezetésével, illetve a korábban foglyul ejtett, újra felfegyverzett csehszlovák csapatokkal megközelítették Jekatyerinburgot, így tűzharcok várhatók. Nem engedhetik meg maguknak, hogy egy eltévedt golyó megölje őket. Megparancsolta Miklósnak, hogy vonuljon a pincébe a családjával, a saját biztonsága érdekében. Miklós ölbe vette Alekszejt, és a Romanovok elindultak az utolsó útjukra.

A túlélőket szuronnyal ölték meg

A pince nagyjából öt és félszer öt méteres, félszuterén helyiség volt; egyetlen, ráccsal megerősített ablaka a ház mögött meghúzódó szűk utcára nézett. Az előtte posztoló őrök a mocskos ablaküveghez tapasztott arccal bámultak be a kivilágított helyiségbe.

Ezen a szélességi körön sosincs igazán sötét éjszakánként, és már éjjel két órakor hajnalodni kezd. Ha a pincébe belépő Romanovok látták is az ablak előtt parkoló járművek sziluettjét a derengő égbolt előtt, és hallották a hangjukat, gyanútlanul azt gondolhatták, hogy azért járatják őket, hogy vészhelyzet esetén azokkal menekülhessenek.

A kivégzőosztagban részt vevő Medvegyev, aki később a hadifogságban vallomást tett a történtekről, úgy emlékszik vissza, hogy Jurovszkij vezette őket: ő nyitotta ki a pince egyetlen ajtaját. Őt követte Medvegyev, mögötte pedig a lett katonákból álló osztag. Mindannyian a fegyverük ravaszára szorították az ujjukat.

Miután a cári család utolsó tagja is besétált a pincehelyiségbe, a kivégzőosztag eltorlaszolta a bejáratot, és felsorakoztak az ajtó előtt, várva a megbeszélt jelre. Miklós, aki még mindig azt hitte, hogy csak biztonságos helyre költöztetik őket, körülnézett, és néhány széket kért, hogy a felesége és a gyerekek leülhessenek.

Az esemény leírásáról szóló vallomások némileg eltérnek, de csupán apró, kronológiai részletekben különböznek. Volt, aki szerint Jurovszkij elvtárs előhúzott egy papírdarabot; kivégzési parancs volt, Véres Miklós cár és egész családja halálos ítélete. Mások szerint Jurovszkij nem olvasta fel az ítéletet, csak közölte Miklóssal, hogy ütött az utolsó órájuk.

Miklós azonnal meghalt. Ő esett túl a leggyorsabban a Romanovok pokoljárásán.

A kivégzőosztag tagjai korábban parancsba kapták, hogy melyik családtagra célozzanak. Tüzet nyitottak a Romanovokra. Az eldördülő lövések fülsüketítően visszhangzottak a zárt pince falai között. A helyiséget lőporfüst maró szaga töltötte be. A lett katonák többször is rálőttek a kijelölt családtagokra, mintha csak a háromszáz éves cári elnyomás iránt érzett gyűlöletet sűrítették volna bele ezekbe a lövésekbe. Alighanem mindannyian kilőtték az automata kézifegyverek teljes tárát, vagyis a Romanovok összesen több mint száz lövést kaphattak.

Medvegyevnek felfordult a gyomra a vérszagtól és a lőporfüsttől. Az ablak előtt állókat kővé dermesztette a nők sikoltozása és a férfiak nyögdécselése. Alekszej, a cárevics halkan sírdogált, és szülei élettelen testét rázogatta; Jurovszkij mögé lépett mögé, hogy fültövön lője a revolverével. A kis spánielkölyök, amit Anasztázia a karjában vitt magával, veszettül arcsarkodva rohangált a csizmák között. A padlót és a falakat vér és húscafatok borították.

Jurovszkij utasításba adta, hogy nyissák ki az ablakokat. Csak ekkor derült ki, hogy Anasztázia, Marija és Olga életben maradtak; a fűzőjükbe varrt nemesfémek és drágakövek felfogták a lövések erejét, így csupán elájultak. A friss levegő hatására azonban magukhoz tértek, és sikoltozni kezdtek. Jurovszkij, attól tartva, hogy az utcán meghallják a kiáltozást, parancsba adta, hogy végezzenek a túlélőkkel. A lányokat bajonettekkel döfködték halálra.

A pincébe huszonhárman mentek be: a cári család, a családi orvos, az őket kiszolgáló személyzet, valamint Jurovszkij és társai. De csak a kivégzőosztag tizenkét katonája jött ki élve.

Jurovszkij utasította Proszkorjakovot, hogy mossa föl a padlót, szórjon rá homokot, és pucolja le a falakat. Közben megérkeztek az emeletről hozott lepedők is; ebbe csavarták a vérző holttesteket, majd a várakozó teherautókra dobták őket. A tetemeket a város melletti erdőbe vitték, egy régóta elhagyatott szibériai bányába. Itt a holttesteket feldarabolták, majd kénsavval és mésszel öntötték le őket. A felismerhetetlen maradványokat az egyik tárnába dobták. 

Mondja meg Szverdlovnak, hogy az egész család úgy végezte, mint a családfő. Hivatalosan evakuálás közben vesztették életüket.

 – futott be Moszkvába a távirat.

A kivégzésről két nappal később megjelent rövid közlemény szerint a parancs a helyi tanácstól érkezhetett, de valószínűbb, hogy azt – Lenin utasítására – Szverdlov, az ország második legfontosabb embere adta ki.

Pokoljárástól a szentté avatásig

A Romanovok sorsáról a kommunista hatalomátvétel után tilos volt beszélni. Sokáig az a hír járta, hogy csak Miklós cárt ölték meg, de a család többi tagja megúszta a vérengzést; ez lehetett az oka, hogy később többen is Anasztázia hercegnőnek adták ki magukat.

Jurovszkij feljegyzései alapján már 1979-ben megtalálták a család maradványait, de csak 1991 júniusában emelték ki őket a mocsárból, miután hivatalos engedélyt kaptak a feltárásra. A brit Fülöp hercegtől vett vérminta alapján – aki távoli rokonságban állt a Romanovokkal – megállapították, hogy a maradványok a Romanov-család tagjaié. 2007-ben fölfedezték Marija és Alekszej hiányzó csontvázait is.

2008-ban, nyolc évvel azután, hogy az orosz ortodox egyház szentté avatta őket, az orosz legfelsőbb bíróság jogtiprás áldozatának ismerte el és rehabilitálta a Romanovokat.

Borítókép: a Romanov család. Fotó: Universal History Archive / Getty Images Hungary.

(The Atlantic | MTI | Wikipedia | Rubicon)