Páratlan világháborús hagyaték került elő

„A magam részéről nem erőltettem ütközetek leirását, mert egy párszor benne voltam, de nem is sejtettem, máskor meg tudtam, hogy körülöttem üt­közet folyik, de egyáltalában nem birtam áttekinteni. A legtöbb, amit láttam ez volt: tizenöt gyalogos jobbra, tizenöt gyalogos balra tőlem. Másnap meg­tudtam, hogy az ütközetet megnyertük és ilyen meg olyan nagy jelentőségü. Amit jól láttam, az a kato­nák hallatlan szivóssága, fegyelme, ereje és bátor­sága volt, továbbá a mérhetetlen nyomor és szenve­dés, amelyik ezzel a háboruval jár. Ezekről a dol­gokról irtam és ezek közel hozzák az otthonmaradthoz a háborut.”

Urai Dezső: Mackensen katonáival

Elgondolkodtató hasonlóság, hogy a Fortepan által most bemutatatott magyar haditudósító a harcosok és harcterek megörökítése helyett ugyanúgy empátiával fordult az elfoglalt területek lakói felé, ahogyan azt a korábban bemutatott id. Konok Tamás tette majd három évtizeddel később. Talán ahol ők jártak, felértékelődtek az élők.

Urai Dezső író, újságíró, színikritikus és operettszerző az első világháború egyik kevésbé ismert krónikása volt. Konokkal ellentétben ő nem volt fényképész, sem pedig katona. Nem készített művészi képeket és remek portrékat, ahogyan rohamozó századokat és becsapódó gránátot, romba döntött épületet sem látunk képein. Képkivágásai furcsák, a horizont lejt, néha a fő téma kicsúszik a keretből. Nem baj ez.

Protokolleseményekről készített fotóival szinte mindig a történések előtt vagy után jár pár perccel, néha napokkal: a II. Vilmos szerbiai látogatásáról készült képei közül egyet a háttérből, láthatóan egy bokorból készített, és sajnos a császár háta mögött állva. Nis vasútállomásán a felsorakozott bolgár díszszázad és idegesen futkározó tisztek láthatók, a vonatnak nyoma sincs. Három hasonló kép után, kicsit később persze mégiscsak sikerül lekapnia a bolgár trónörököst – technikailag ez az egyik legjobb megmaradt képe. Az elfogott szerb ágyúk bemutatását talán ő fényképezte a legtávolabbról, 1916 decemberében pedig a koronázás helyszínét valamiért az esemény előtti napok egyikén örökítette meg. És pont e különcségek miatt az ő képei ma érdekesebbek, különlegesebbek, hiszen azt mutatják meg nekünk, mi volt kicsivel azelőtt, kicsivel azután. Úgy, ahogyan a peremről bámészkodó átlagember láthatta a történéseket akkor és ott. Ez pedig valami új.

Urai Dezső – szerencsére nagyrészt egyben, viszonylag jó állapotban megmaradt – negatívjainak, képeinek legjavát mégsem ezek a félig-meddig hivatalos tudósítások jelentik, hanem a Szerbiában és Macedóniában, a frontvonal mögött élő emberekről, hétköznapjaikról, városaikról és utcáikról készített felvételei. A képeken öszvérhajcsárok, utcai árusok, rongyos ruhákban játszó gyerekek. Német katonák és bolgár népfelkelők vegyülnek a szerb ortodox, zsidó, muszlim és elvétve keresztény lakosok között. Nis, Szkopje, Gradistye, Jagodina, Ohrid utcái, hídjai és mecsetjei, majd egy szerb vagy bolgár kávéárus, amott néhány cipőpucoló gyerek, az Ohrida-tó halászai nehéz csónakjaikban, s a távolban a Sveti Bogorodica kolostor harangozója áll a parton.

Az azonosulás, ami Urai képein át is érezhető az elfoglalt földek lakói iránt, kézzelfoghatóvá válik amikor olvasni kezdjük őt. Urai ugyanis elsősorban író volt, remek író. A háborúról és a Balkánról megjelent cikkei, tudósításai és könyvei tele vannak az ott élők történeteivel. Most előkerült negatívjai mintha ezekhez az írásokhoz készült illusztrációk lennének. Minduntalan rá lehet bökni egyre: nézd csak, itt erről ír éppen, itt fordul el a hegyen a tábornok autója, itt kelnek át a patakon keresztbe vetett fatörzsön, ez pedig a görög határon álló bolgár katona.

Kicsit ferde a horizont, de kit érdekel?

Németh Tamás