Nem ebből a vízből iszunk a holdbázison

Az év egyik legjelentősebb tudományos felfedezése, ami a NASA csütörtöki bejelentése előtti napokban már kiszivárgott: vizet találtak a Holdon. A felfedezés érdeme főleg az indiai Chandrayaan–1 szondán található NASA-műszeré, a Moon Mineralogy Mapper detektoré (M3), de két további szonda – a NASA Deep Impactje és az amerikai-európai Cassini – is megerősítette a víz jelenlétét.

Nedves, mint egy sivatag

Az M3 tavaly novemberben kezdte a vizsgálódást, a műszer a holdkőzetről visszaverődő fényt elemezte, így fedezett fel a hidrogén és oxigén közti kémiai kötésekre utaló jeleket. Az eredmény tudományos publikációi csak a Science csütörtöki számában jelentek meg, a tömegmédia híradásai azonban ezt megelőzték. Több tévé és újság úgy kommentálta a felfedezést, hogy a most talált víz segíthet ellátni a majdani holdbázis űrhajósait. Ami ebben a formában nem igaz.

A Hold nagy része ugyanis a vízzel együtt is szárazabb, mint a Szahara. Az M3 által felfedezett víz igen kevés, finom filmrétegként vonja be a Hold porszemcséit. A kutatók szerint a felszín felső rétegében tonnánként nagyjából egy liter víz található, szóval nem ebből fogunk inni a majdani holdbázison. A szondák felfedezése volt az is, hogy a Hold napi ciklusban nedvesedik és szárad, a legvalószínűbb feltételezés szerint a napszélnek a felszínre gyakorolt hatása miatt. Ez a ciklus, illetve a vízmolekulák mozgékonysága azt engedi sejteni, hogy a víz összegyűlhet a tartósan hideg, árnyékos kráterek mélyén (amit eddig is sejtettek). Ezt támasztja alá az is, hogy az M3 által mért jelek a sarkvidékek felé közeledve erősödtek. És ez az, ami jó hír a holdbázisok szempontjából, ugyanis az eddigi a legkonkrétabb holdbázisterv, a NASA-é a déli sarkvidéket célozta meg.

Elolvadt remények

A Hold vizének kutatása csak az utóbbi másfél évtizedben lendült fel, előtte azt gondolták a tudósok, hogy az égitest száraz. „A kilencvenes évek közepén kezdtek gyanakodni, hogy ez mégsem így van, amikor a NASA Clementine űrszondája 1994-ben talajvizsgálatokat végzett, és az eredményben vízjégre utaló jelek voltak” – magyarázza Both Előd, a Magyar Űrkutatási Iroda igazgatója. A Clementine rádiótartományban mérte a pólusok környékét, ekkor merült fel, hogy a sarkvidékeken lehetnek olyan kráterek, amikbe sosem süt be a nap, és ahol megmaradhat a jég. Onnantól kezdve ezt a feltételezést próbálta több műszer is megerősíteni, de ellentmondó eredmények születtek.

1998-ban szintén a NASA próbálkozott a Lunar Prospector szondával, ami vízjégből származó hidrogén jelenlétét mutatta ki a pólusoknál. Később azonban cáfolták ezt 2006-os földi radarmérések: a Cornell Egyetemen és a Smithsonian Intézetben dolgozó csillagászok az arecibói és a Green Bank-i rádióteleszkópokkal nem találtak vízjégre utaló nyomokat a sarkokon. Egy évvel később kiderült, hogy valaha márpedig biztosan volt víz a Holdon. Egy kutatócsoport modern műszerekkel vizsgálta az Apollo-program által begyűjtött holdkőzetet, a tudósokhidrogént, klórt és fluort találtak. A kutatók szerint a tény, hogy a hidrogént más elemekkel együtt fedezték fel, arról árulkodott, hogy nem külső forrásból – például egy üstökösből – származik, hanem eleve a bolygón volt víz formájában.

Tavaly aztán a japán Selene szonda adta az újabb hidegzuhanyt: nyoma sem volt vízjégnek azokon a felvételeken, amiket a Hold déli pólusánál lévő, mindig sötét és hideg Shackleton-kráter belsejéről készített. Pedig ha valahol, a kráterhez hasonló, állandóan árnyékos holdi tájegységeken lehet víz: ezeknél ugyanis nem nagyon van hidegebb pont a Naprendszerben.

Spórolni a vízen

Hogy miért kell víz egy esetleges holdbázishoz, könnyű belátni: az űrhajósok életben maradásához elengedhetetlen, de a hidrogén és az oxigén külön-külön is jól jönne üzemanyagként, illetve az asztronauták lélegeztetőrendszerében. „Általában a víz foglalja el a legtöbb helyet és tömeget a rakományból az emberes űrmissziókban. Ha a Holdon van víz, az óriási segítség egy űrbázis építésénél, mert sok helyet lehet megspórolni az űrhajókban, az élelmet pedig szárított formában a bázisra lehet vinni” – fogalmaz Both.

A holdbázis ötlete először még az Apollo-program alatt merült fel, ekkor még nemcsak a közvélemény, hanem a szakma is azt gondolta, hogy a Holdra szállás után logikus lépés egy állandó bázis az égitesten. Hogy ez végül nem valósult meg, annak legalább annyira anyagi okai vannak, mint technikai. „A NASA költségvetésében az Apollo-program olyan csúcs volt, amit nem tudtak és nem akartak tartani” – mondja Both Előd. De a hetvenes években még általános vélekedés volt, hogy a közeljövőben valamikor meg fog valósulni a holdbázis. Az Alfa holdbázis című, 1975-ben készült sci-fi tévésorozat sztorija szerint például az emberiség 1983-ban kezdi a holdbázis építését.

Nagyjából az ezredfordulóig azonban egyik űrhivatalnál sem jött szóba komoly tervként a holdbázis. 2003-ban aztán Kína embert küldött az űrbe, majd bejelentette, hogy 15 éven belül állandó holdbázist kezdenek építeni. Ez ilyen hamar biztosan nem fog megvalósulni, de a helyi űrhivatal nyilatkozataiban folyamatosan melegen tartja a témát.

Amerikai nehézségek, orosz humbug

Amerika 2004-ben állt elő a saját holdbázistervével: Bush külön támogatást kért a kongresszustól, a terv szerint 2008-ig robotokat küldtek volna a Holdra, a bázist építő űrhajósok pedig 2020-ig érkeztek volna meg.

2007-ben bejelentették az amerikai holdbázis helyét, a fent említett Shackleton-kráter környékét (ezért volt különösen rossz hír a NASA-nak a Selene elemzése), de a projekt nem kapott akkora támogatást, hogy az eredeti tervet tartani lehetett volna. Miután Obama még jobban megnyirbálta a NASA költségvetését, most az a helyzet, hogy 2028 előtt biztosan nem reális nemhogy a holdbázis, de még az sem, hogy amerikai menjen a Holdra. Ráadásul tavaly az is kiderült, hogy a vártnál nehezebb a terep a leendő bázis helyén. Arról nem is beszélve, hogy a misszióhoz még sok új eszközt kell kifejleszteni. Ezzel együtt a NASA terve az eddigi leghatározottabb holdbázisprojekt.

Az oroszok 2006-ban jelentették be, hogy hélium-3 izotópot bányásznának a Holdon, az ehhez szükséges bázis pedig 2015 és 2020 között épülne meg. Ezt több szakértő már akkor hatalmas humbugnak nevezte, és valóban hihetőbb volt az egy évvel későbbi bejelentés, ami 2025-re ígérte az első orosz embert a Holdon, aztán néhány éven belül egy állandó holdbázis előkészületeit. Azóta viszont feltűnően nagy a csönd a Roszkozmosz táján.

Both Előd szerint nem kizárt, hogy a távolabbi jövőben az európai űrügynökség, az ESA is beszáll a holdbázisversenybe. „És ha az űrhivatal úgy dönt, hogy ebben komolyan részt vesz, akkor a magyar közreműködés is biztosra vehető” – mondja az igazgató. Persze az is lehet, hogy több űrhivatal is összefog, hiszen a holdbázis valamilyen, több utazás során felépíthető létesítmény lenne – olyan, mint amilyen a Nemzetközi Űrállomás, az ISS. „Az űrállomást körülbelül ötven űrrepüléssel építették fel, és a holdbázis sem kisebb volumenű dolog. Az ISS is amerikai programként indult, aztán politikailag és anyagilag is kényelmesebb volt, hogy nemzetközi projekt lett belőle. Bár a tervek még ennyire nem konkrétak, elképzelhető, hogy később valami hasonlót fogunk látni az első holdbázis építésénél” – magyarázza Both.

Bányák a holdon

Felmerülhet persze a kérdés, hogy mi a bánatnak kell bázist építeni a Holdra, és erre több jó válasz is van. Például a nyersanyagtermelés. Több olyan anyag, struktúra létezik, ami a Földön nehezen vagy egyáltalán nem hozzáférhető vagy előállítható, a Holdon viszont igen. Lehetne például a már említett hélium-3 izotópot kitermelni (amit nukleáris kutatásokban használnak) vagy a Hold gyengébb gravitációjában könnyen lehetne fémhabokat gyártani. Egy holdbázisnak a gazdasági haszna mellett tudományos is lenne: a kutatások, csillagászati kísérletek, megfigyelések szempontjából a Hold még mindig nagyon izgalmas égitest.

De akár lehetne a bázis az űrturizmus egyik központja is (vannak távoli tervek egy Holdon épített múzeumról), de akár csak ugródeszka is a későbbi missziókhoz. A NASA tervei szerint például a holdbázis további űrutazások kiindulópontja is lehetne, elsőként a Mars felé.

Mielőtt azonban mindez megvalósulhatna, mindenképpen jó lenne nagyobb mennyiségű vízjeget találni a Holdon. A Selene eredményei ugyan lehangolók voltak, de azóta is megválaszolatlan, hogy a korábbi mérések mit láttak vízjégnek. Az M3 eredményei most újra felélesztették a reményt, és hamarosan újabb adatokkal gazdagodunk. A NASA LRO szondája ezekben a percekben is keresi a vízjég nyomát a Holdon. A róla leváló LCROSS robotszonda pedig a tervek szerint október 9-én fog becsapódni a déli pólusvidéken, hogy megnézze, mi a helyzet a felszín alatt. Meglátjuk, mekkorát fog robbanni. Vagy csobbanni.