Nem tudni, hogyan haltak meg

Az űrrepülőgép-küldetéseket a NASA sikeres programjai között szokták emlegetni, a Challenger és a Columbia űrsiklók katasztrófái azonban beárnyékolják a terv szerint lezajlott missziókat. Mindkét tragédia lesújtotta a közvéleményt, és évekre visszavetette a programot, de a Challenger megsemmisülése, ha lehet, még nagyobb sokk volt, mint a Columbiáé: ez volt ugyanis az első amerikai űrkatasztrófa, amely repülés közben következett be, és egy civil űrhajós is életét vesztette benne.

Tanárnő a kiképzésen

Az első űrsiklóstart 1981. április 12-én történt, a hordozórakétákkal útjára indított, de saját szárnyain visszatérő űrrepülőgép tehát 1986 elején már bevált járműnek számított. A tesztrepülésekre készült Enterprise és az első üzemképes űrsikló, a Columbia után 1982 nyarára a Challenger is megépült a kaliforniai Palmdale üzemében, és következő tavasszal meg is tette első útját. A NASA 1985 végéig kilenc sikeres küldetést végzett a Challengerrel, ezzel az űrsiklóval jutott az űrbe az első amerikai űrhajósnő és az első fekete amerikai űrhajós. Az 1986 elejére tervezett, STS-51-L jelű küldetés a Challenger tizedik és az egész űrsiklóprogram huszonötödik missziója lett volna.

A küldetést igen nagy médiafigyelem kísérte, mert a hétfős legénységben egy civil is helyet kapott: a 36 éves, New Hampshire-i Christa McAuliffe, akit több mint tizenkétezer jelentkező közül választottak ki a Reagan elnök által meghirdetett „Tanár az űrben” program keretében. McAuliffe-t nyolchetes gyorstalpaló kiképzésen készítették fel az útra, az űrben néhány tanóra megtartása lett volna a feladata, ezeket a terv szerint tévéközvetítésen lehetett volna követni. A tanárnő többek között az űrsikló belsejét mutatta volna meg a Földön figyelő diákoknak.

Persze a Challenger nem csak ezért ment volna az űrbe. Az STS-51-L hivatásos űrhajósai feladatai között szerepelt egy távközlő műhold pályára állítása és a Halley-üstökös megfigyelésére szolgáló Spartan-203 műszer beüzemelése. Az üstökös megfigyelése mellett tudományos kísérleteket is terveztek az űrben.

Indítás fagyban

A Challengert 1985. december 22-én állították ki a floridai Cape Canaveralban található Kennedy Űrközpont 39B jelű indítóhelyére. Az űrsikló startját január 22-re tervezték, de kisebb műszaki hibák és az időjárás miatt többször is el kellett napolni az indítást. Szokatlanul kemény és hideg tél volt akkor Cape Canaveralban. Az indítás napján, január 28-án is jégréteg borította az állványt, ezért a 7 óra 32 percre tervezett startot néhány órával megint el kellett halasztani. Miután részben jégtelenítették az állványt, a Challenger 11 óra 38 perckor elindulhatott utolsó útjára.

Akik a startot figyelték, 73 másodperccel később azt láthatták, hogy a floridai partoktól ötven kilométernyire, nagyjából 15 kilométer magasan az Atlanti-óceán fölött járó Challenger lángba borul. A több mint 2000 km/h sebességgel száguldó jármű több részre szakadt és az óceánba zuhant. A hét űrhajós életét vesztette.

A baleset nagyon szokatlan volt: az űrhajózás történetének katasztrófái és komolyabb üzemzavarai általában vagy még a Földön vagy visszatéréskor következtek be. Korábban nem nagyon volt példa arra, hogy indításkor a levegőben legyenek gondok.

Füstpamacs és lángcsóva

A tragédia után Reagan elnök gyászbeszédet mondott, majd utasítására megalakult a vezetője, William Rogers volt külügyminiszter után csak Rogers-bizottságként emlegetett vizsgálóbizottság, hogy kiderítse a katasztrófa okait. A bizottságnak tagja volt többek között Neil Armstrong, Richard Feynman Nobel-díjas fizikus, a Boeing vállalatot vezető Joseph Strutter és a legendás tesztpilóta, Chuck Yeager.

A bizottság az indításról készült és később feljavított felvételeket elemezve arra jutott, hogy a baleset közvetlen oka a jobboldali hordozórakéta alsó és középső szegmense közti szigetelőgyűrű volt, ez ugyanis nem látta el megfelelően a feladatát. A felvételeken már az elemelkedés első másodpercében sötét füstpamacs látható a gyűrűnél, az 59. másodpercben pedig egy apró, de folyamatosan növekedő lángcsóva. Az indítás közben rögzített adatok nagyjából a hatvanadik másodperctől kezdve kisebb nyomást jeleztek a jobb oldali hordozórakétában, mint a bal oldaliban, ami szintén arra utalt, hogy a hajtómű szivárog – írja az Űrvilág.hu a katasztrófa 20. évfordulójára készült cikke.

A növekvő lángcsóva másodpercek alatt elérte a külső üzemanyagtartályt, és felforrósította azt. A felvételeken 73,124 másodperckor fényes pára látható a tartály alsó részénél, ami annak a jele, hogy a tartály alja leszakadt. A következő ezredmásodpercekben hirtelen kiszabadult és begyulladt a folyékony hidrogén, és darabokra szakadt a Challenger.

Vezetői érdekek

A tömítőgyűrűvel az volt a gond, hogy a nagy hidegben sokat veszített a rugalmasságából, ezért az indításkor fellépő hirtelen forróságban nem tudott megfelelően kitágulni. „Erről a NASA mérnökei tudtak, és jelezték is a jelentős fagy miatt, hogy ebből probléma lehet. A közvetlen felettesek azonban nem értékelték ezt problémának, és a felső vezetéshez már nem jutott el az információ” – mondja Horvai Ferenc csillagász, akit a Magyar Űrkutatási Irodában értünk el.

A Rogers-bizottság azt állapította meg, hogy a NASA és a gyorsítórakétákat gyártó Morton Thiokol cég nem kommunikált megfelelően – a tömítőgyűrűk rossz reagálása a hidegre ugyanis a Morton Thoikol előtt is ismert volt. Rogersék munkáját azonban egy kongresszusi bizottság is követte, ami kicsit másként ítélte meg az okokat: eszerint nem kommunikációs fiaskó vezetett a tragédiához, hanem kimondottan a NASA vezetőinek hibás döntései.

A Kongresszus nem véletlenül fogalmazott keményebben. A Challengert nem lett volna szabad nagyjából nulla fok alatt elindítani, de a mérnökök figyelmeztetései ellenére a NASA mégis erőltette a startot. Az űrhivatal talán elbizakodott lehetett a program korábbi sikerei miatt, és valószínűleg a médiafigyelem is nyomasztotta, illetve bosszantotta, hogy az újságok a folyamatos halasztások miatt gúnyolódni kezdtek. Azonban ezeknél nyomósabb érv lehetett, hogy az űrhivatal a gazdaságosság érdekében szerette volna feszesen ütemezni az űrsiklóprogramot.

„Ma visszatekintve nehéz elgondolni, hogy valaha is gazdaságos lehetett volna az űrrepülőgép, mert egy-egy indítás költsége százmillió dolláros nagyságrendű” – magyarázza Horvai. „De a program elején a NASA még úgy számolt, hogy néhány havonta indíthat küldetéseket. Aztán a távközlési és egyéb műholdakat indító cégek rájöttek, hogy olcsóbban jönnek ki hordozórakétával, és a program megrendeléseinek száma eléggé visszaesett.” 1986-ban azonban még az űrhivatal hitt abban, hogy gazdaságos lehet a program, ez is közrejátszhatott a január 28-i start engedélyezésében.

Az utolsó percek

A Challenger roncsai hatalmas területen szóródtak szét, a felkutatásukra költött huszonkét millió dollár ellenére csak mintegy felüket sikerült kiemelni a víz alól. Amit megtaláltak, azt Cape Canaveral-en temették el egy használaton kívüli rakétasilóban.

A közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem biztos, hogy az űrsikló hét űrhajósa a 74. másodpercben lelte halálát. A visszatérő egység, az Orbiter ugyanis nem robbant apró darabokra – bár több nagyobb részre szakadt, a legénységi kabin egyben maradt. A kabin nagy sebességgel az óceánba csapódott, később meg is találták a maradványait, de a roncs állapota miatt nem lehetett kideríteni, hogy pontosan hogyan halt meg a legénység.

A küldetésből fennmaradt adatok alapján az valószínűsíthető, hogy a robbanásban nem érte olyan nagy erőhatás az űrhajósokat, hogy életüket vesztették volna, viszont a hirtelen nyomáscsökkenés miatt gyorsan eszméletüket vesztették, így nem kellett átélniük a szörnyű zuhanást és a becsapódást.

A legénység halála körüli bizonytalanság természetesen beindította az összeesküvés-elméletek hívőinek agyát. A Weekly World News című, híresen megbízhatatlan, álhírekre szakosodott bulvárlapban 1991 februárjában megjelent a legénység állítólagos utolsó üzeneteinek leirata, ami arra utalt, hogy a legénység a becsapódásig öntudatánál volt. A leirat természetesen hamis, de 1991 után a forrásától elszakadva elkezdett önálló életet élni az interneten, több újság idézte is. Valójában a legénység és a földi irányítóközpont közti üzenetváltás a 73. másodpercben megszakadt. Egészen addig a legénység úgy tudta, hogy minden rendben zajlott, a pilóta csak a 73. másodpercben vette észre a két hordozórakéta közti nyomáskülönbséget.

Vesztegelő szondák

A baleset után azonnal leállították az űrsiklóprogramot. A megmaradt űrsiklókon jelentős biztonsági átalakításokat végeztek, és szervezeti átalakítások is történtek. Az emberes amerikai űrrepülés azonban csak több mint kétéves szünet után, 1988. szeptember 29-én folytatódhatott. A kilencvenes évek elejére pedig elkészült a Challenger utódja, az Endeavour űrsikló.

„A Challenger katasztrófája miatt kellett évekkel elhalasztani a Jupiterhez induló Galileo-űrszonda indítását, de kisebb késedelmet szenvedett a Cassini Szaturnusz-szonda és a Hubble Űrteleszkóp indítása is” – mondja Horvai. „És mivel éppen 1986-ban helyezte el a Szovjetunió a Mir űrállomás első modulját, a következő években az oroszok némi előnyre tettek szert az űrben Amerikával szemben.”

A Challenger katasztrófája sokáig kísértette még a NASA-t, a floridai halászok még 1996-ban is találtak roncsdarabokat. Sőt, még tavaly is előkerült egy korábban ismeretlen amatőrvideó a katasztrófáról. Addigra azonban sajnos egy újabb tragédia is beárnyékolta az űrsiklóprogramot: 2003. február elsején útjáról visszatérve a Columbia űrsikló is megsemmisült, szintén hét űrhajóssal a fedélzetén.